2013. június 9., vasárnap

XII - XXIV fejezet


XII.

            Gyalog sétáltak le a lakónegyedből a városközpontig. Szép idő lévén mind a ketten bizakodóbban mentek egymás mellett. A botanikus kert hátánál haladtak, szinte érezni lehetett a tavaszt, friss zöld volt minden, és a kerítésen túli madárcsicsergés egy időre elfeledtette velük, hogy gondjaik vannak.
            A Szamos északi oldalán volt a Belügynek az épülete. Itt összpontosult minden. Belügy, Securitate, végül is mind egy egységet képeztek, a vezetők mind magas rangú tisztek. Annyira összefonódott ez az államvédelmi apparátus, hogy kívülállónak lehetetlen volt megállapítania, most az útlevél osztályvezető ezredes hivatásos katonatiszt vagy a Securitate egyik alkalmazottja. Gyakorlatilag mindegy.
            Nem volt egyszerű rögtön időpontot kapni, de egy teljes csomag fizetőeszköz napokkal előtte, meglágyította a titkárnő szívét, a szállodáért felelős szolgálatoson keresztül. Itt már nem volt várószoba. A magas folyóson, magas ablakok, az utcáról be szűrödő zaj is valami távoli morajnak hallatszott. Ide csak belépővel lehetett bejutni, és miután a titkárnő, meggyőződött a személyek azonosságáról, beengedte őket az ezredeshez. Tudták kik jönnek, ezért már András és Anna dossziéja az asztalon feküdt. A szokásos köszönési protokoll után az ezredes komótosan kinyitotta, és úgy lapozgatott benne mintha keresne valami, vagy azt az érzést keltette mintha most látná először a tartalmát.   András és Anna, már előző este megegyeztek mit fognak mondani. Úgy készültek, mint egy sakkpartira. Minden eszüket össze kellett szedjék, ha valamit el akarnak érni.

            - Meglátod, megadják az útlevelet, de csak az egyikünknek, és a két gyereknek - monda András.

            - De akkor mit csinálok én egyedül?

            - Éppen ez az, ezért fogjuk mi kérni, ha csak egyikünk mehet, az legyél te, erre nem számítanak, ők is arra gondolnak, hogy téged nem hagylak itt egyedül, éppen ezért kell, mi fordítva gondolkodjunk.

             Anna az első pillanatban nem értette hova akar András kilyukadni, csak egyet tudott, neki így sem, úgy sem jó. Nem akart egyedül maradni. 

            - Figyelj, mivel arra számítanak, hogy én megyek, te egyedül nem lennél képes utánam szökni, ha pedig mi megfordítjuk, és te mész, akkor én majd utánatok megyek bármilyen áron. Erre van már egy elképzelésem, de egyszer lássuk mi lesz.

            - Úgy látszik nem volt alapozott az információ önökkel kapcsolatban - kezdte a beszélgetést az ezredes. 

            Nagyon magas, testes, de nem kövér ember volt. Már maga a megjelenése tiszteletet és visszatartottságot parancsolt. Háttal ült az ablaknak, így az arckifejezését inkább sejteni lehetett, mint az amúgy is szinte láthatatlan reakciókat észrevenni. Tényleg ha valakinek itt nincs önbizalma, gondolta András jobb, ha be sem jön ide. Az ezredes folytatta.
 
            - Azonban önöknek is meg kell érteni, hogy ilyen információ esetén az egész családot nem engedhetjük útra. 

Kérdően hallgattak mind a ketten várva a folytatást, hova akar kilyukadni, ezután a bevezetés után. 

            - Úgy gondoltuk önök döntsék el, ki megy. 

            András majdnem felkiáltott örömébe. Győztünk! Pedig a győzelemtől még nagyon messze voltak. Uralkodott magán és teljesen természetesen, Anna felé fordulva mondta: 

            - Te mész, én így is többször voltam, mint te, most rajtad a sor… tavalyelőtt csak engem engedtek, ezt már az ezredesnek szánta. 

             Az történt, amire számítottak. Most az ezredesen volt a sor, hogy csodálkozzon.
 
            - Hogyan boldogulna a hölgy két gyerekkel a vonaton- kérdezte meglepett hangsúllyal.  Még a sokat tapasztalt ezredes sem számított erre döntésre. De András számítása bejött. 

            - Miért vonattal, ott van az autónk.

            - De... van a hölgynek jogosítványa? 

Aha, mégsem tudtok mindent gondolta András. 

            - Persze hogy van, már jó ideje vezet. 

            Ez sem volt csak félig igaz, jogosítványa volt, de az Aro-t még egyáltalán nem vezette, és a lakókabinnal nem is akarta. Az ezredes kiadta a kártyát a kezéből. Nem volt visszaút. Hosszú szünet következett, majd megszólat:
            - Jövő héten keddtől jelentkezhet az ügyfélszolgálaton az útlevélért - mondta.
            Udvariasan megköszönték, és igyekeztek kifelé, mintha attól félnének, nehogy meggondolja magát. Nagyon ellentétes érzéssekkel jöttek ki, míg András majdnem kiugrott a bőréből örömében, addig Annának mind inkább összeszorult a szíve. Mit fog csinálni, mikor jön András utánuk, nem is tud igazán vezetni, és Budapest is olyan nagy , és ö fél, a gyerekek alig 10 és 11 évesek…óh, Istenem!   

XIII.

            András rákapcsolt a következő terv kidolgozására. Nem tűnt nagyon bonyolultnak Anna kimegy a két gyermekkel. Megjátssza, hogy beteg, a nagybátya küld egy táviratot, hogy életveszélyben van, erre kötelesek lesznek megadni neki is az útlevelet. Ha másra nem, de 48 órát biztos kap, hogy haza hozza a családot. Ha már ö is kint van, onnan segíti Dorin átmenni Ausztriába, a Müller család már várni fogja, és átviszi őket a németekhez. Nagyszerű terv, gondolta, és meg volt győződve, hogy sikerül,… sikerülnie kell! Akkor nem is sejtette, hogy semmi sem úgy fog sikerülni, és milyen árat fizetnek még ezért.
            Előadta a tervét Annának. Szegény napok óta nem hunyta le a szemét. Az indulás napja veszélyesen közeledett, az idő számára felgyorsult, legszívesebben megállította volna.  Délután beállított Öcsi, az arcáról lehetett látni, nagyon jó híre van, olyan szélesen mosolygott. 

            -tratata..ta.. énekelte, és mint egy bűvész, aki most elővarázsol valamit kivett a zsebéből egy csomag útlevelet. Mind megkapták!

            Annának, könny szökött a szemébe. Nem volt irigy csak belegondolt saját nyomorúságába.  Öcsi férfi, mellette lesz a felesége, a gyerekek is egy kicsit nagyobbak, ö pedig kicsi, és most nagyon szerencsétlen, és nagyon fél, és vezetni sem tud.. és Budapest is olyan nagy… 
          Öcsi sorra ölelgette mind a kettőjüket örömében. Egy dologról azonban ö sem tudott napirendre térni. Ez mindanyiukat nagyon foglalkoztatta. Ki lehetett az informátor? Hiszen olyan óvatosak volta.  Öcsi nem beszélt senkivel a terveikről. Végig gondolták, Dorin tudott mindent, Öcsinek is jó barátja volt, öt kizárták. András sem beszélt senkivel, még eddig a két nővérének sem mondta, és nem is akarta, csak ha eljön az idő, akkor szól Ildinek, Katit nem akarta terhelni még a tudattal sem. Attilának egy évvel ezelőtt mondta, megszökik, ö pedig viccnek vette, neki is csak pár hónap és már Magyarországon lesz, ö is ki van zárva. Az édesapja tudta még, de ö biztos nem szólta el magát, nagyon fegyelmezett és korrekt ember lévén benne meg lehetett bízni, különben sem veszélyeztetné a saját fiát. Ezen kívül, szegény a titkot már két hónapja magával vitte a sírba.
            Nagyon beteg volt az utolsó hónapokba. Sokat feküdt, legyengült, de próbálta méltósággal viselni a betegséget, pedig tudta nem sok ideje van hátra. András nagyon szerette az apját. Későre melegedtek össze. Abban az időben amikor ö kamasz volt és a legnagyobb szüksége lett volna rá, az apja a Szamosújvári disznó hizlaldánál kellett, kényszerlakhelyen dolgozzon, távol a családtól. Csak éppen nem volt bezárva. A család és András számára pedig mégis mintha börtönben lett volna, mint János és Béla nagybátya, akik szinten raboskodtak megszenvedve az elveikért.  
            Végül azt sem lehetett kizárni, csak blöfföltek, hátha kiszedhetnek valamit tőlük. Egy tény megfigyelés alatt éltek, és még óvatosabbnak kell lenni.      Megegyeztek, hogy mindenképpen találkoznak Budapesten.  Öcsi megvárja, míg András is kijut, és együtt vágnak neki a nagy kalandnak. 

XIV
            Szegény édesapám, gondolta András, sok gondot okoztam neki. Eszébe jutott a cirkusz a revolverért. Már tizenegy éves korában dolga lett a rendőrséggel. A világháború idejéről maradt az apjának egy 9-es kaliberű revolvere, egy egész zacskó tele töltényekkel. Nem szolgáltatta be a hatóságoknak, hanem jól eldugta a könyvespolc felső részében, egy kívülről láthatatlan rekeszbe. Úgy látszik mégsem volt elég jól eldugva, mert András nem volt nyolc éves sem mikor megtalálta. Nem szólt senkinek, visszatette egy kicsit ö is félt a fegyvertől.
            1956. Forradalom Magyarországon! Az a kérdés, hogy ötvenhat vajon forradalom vagy nemzeti felkelés volt-e, kezdettől megosztotta a történészeket és a társadalomtudósokat. Andrásnak mindegy volt, csak azt látta, hogy a szülei a rádiót bújják, mindenki felindult és aggódik, a felnőttek pedig sokszor sírtak.
            Az iskolában a fiuk a maguk módján értelmezték az eseményeket, mindegyik az ismételgette, amit otthon is hallott.A négy legforróbb fejű, kamasz, köztük András is kitalálták, ők segítenek a magyar forradalmároknak, végül is ők is magyarok.
Mindegyik hozni akarta, amije volt, botot, régi kardot, és András is előrukkolt, hogy neki van fegyvere. A fiuk nem akarták elhinni. Próbalövészetet beszéltek meg a közeli erdőben, hogy meggyőzze őket. Délután ki is mentek, András kicsempészte otthonról a revolvert, és 5-6 golyót is magával vitt, amit csak nem lőttek el, mert féltek nehogy meghallja valaki. A délutáni találkára az egyikük magával hozott egy másik gyereket is az iskolából. Mint igazi hősök, megesküdtek kezet kézre téve mind az öten, hogy senkinek egy szót se, és másnap felülnek a vonatra, Temesvár felé, majd a határon éjjel átszöknek Magyarországra.
            Másnap iskola helyett, ki az állomásra és felültek az első Temesvár felé menő vonatra, de csak négyen. Az ötödik, a később hozzájuk csatlakozott fiú, nem jött el.  Hogy miért, azt már a következő állomáson megtudták. A rendőrség várt rájuk, leszállították őket a vonatról, be egy kisbuszba, és vissza Kolozsvárra. András szerencsére meggondolta magát, és a revolvert mégsem hozta el, egy kicsit félt tőle. Őt alaposan átkutatták, a fegyvert keresték, azt hazudta, még akkor délután bedobta a Szamosba, mert megijedt. A rendőrségen, már majdnem minden szülő is ott volt. Nagyon nagy botrány lett az ügyből. Mindenki nyilatkozatot kellett, adjon, csak aztán mehettek el. A négy fiút egy hétre kicsapták az iskolából. Az áruló gyereket a szülei, átíratták egy másik iskolába, mert senki nem állt többé szóba vele, még a leány iskolatársak sem.
            András apját visszatartották, és alaposan megizzasztották.  Kérdés jött kérdés után, milyen fegyver, honnan volt, miért nem lett leadva. Szegény apja össze kellett, szedje minden önuralmát, hogy kimásszon a csávából. Azt mondta egy családi emlék volt még az első világháborúból, rozsdás volt és el volt romolva, és csak azért volt eldugva, hogy a gyerekek még véletlenül se játszhassanak vele. Nem lehetett tudni mit hittek el, mit nem, de még heteken keresztül többször behívatták a rendőrségre. Egy ismerős román rendőr alezredes közbejárása után lecsendesedtek a dolgok. András egy egész hónap szobafogságot kapott. 

XV.

            Julius eleje volt. Lassan minden elkészítettek. Bevásároltak, eladni való holmit, hogy pénzhez jussanak, Magyarországon. Valutát nem volt szabad kivinni az országból, és most András sem akart plusz terhet róni Annára.  100DM, és 500 forint volt minden pénzük, ezzel nem igen lehetett egy ilyen útnak nekiindulni.
            Anna legszívesebben az utánfutót itt hagyta volna, de ö is egyetértet, egyetlen nagyobb érték, amiért kint pénzt kaphatnak. Az apróságból a pénz a mindennapra kell, míg Magyarországon tartózkodnak.
            A gyerekek nem tudták mi készül. Meg voltak zavarva, az egész, máskor békés kiegyensúlyozott hangulat, mintha megváltozott volna. Apa  mint egy gép, járkált  egész nap, intézkedett, kissé türelmetlen lett. Anya, sokat könnyezett, és mintha most még kedvesebb lett volna hozzájuk. Többször simogatta és ölelte magához őket, mint máskor, mintha náluk keresne menedéket. Próbált uralkodni magán, de nagyon nagy volt a teher, amit hordani kell, még nagyobb a bizonytalanság, ami rá várt.  Sokszor kérdezték: 

            - Mami.. van valami baj?

            - Nincsen kicsim, ...csak mami egy kicsit fáradt, és meg is vagyok hűlve, attól könnyezik a szemem

            - Mami, de te sírsz - monda Pannika, és odabújt hozzá

Ez még rosszabb volt, és most már tényleg sírt, nem magyarázkodott csak ölelte Pannikat, majd Zoltit simogatta, aki szintén odabujt és a fejét az ölébe hajtotta.
            Andrással is kevesebbet beszéltek. Már mindent többször konkrétan megbeszéltek. András érezte milyen nagy terhet rótt Annára, és szinte bűntudatosan kerülte a tekintetét. Anna is eleget akart mindennek tenni, és tudta menyire fáj neki, ha őt sírni látja. Minden össze volt csomagolva, pár apróságon kívül. Így teltek a napok, míg egy este azt mondta András:           

            - Mami, holnap reggel indulunk - és habár Anna is tudta, most már menni kell, neki úgy hangzott, mint egy ítélet, amit most mondtak ki. 

            - Tudom, válaszolt elhaló hangon. 

            Ez volt az első éjszaka mióta megházasodtak, hogy külön szobában feküdtek le. Elköszöntek egymástól, mint máskor, és közösen elhatározták, hogy mind a ketten megpróbálnak nem beszélgetni, nem gondolkozni csak pihenni.   András nagyon nehezen aludt el, próbálta rendszerezni a gondolatait, mindent még egyszer átgondolt. Ránézett az órára, .. ó már fél kettő. Csendben kilopakodott a nappaliból, meg akart győződni róla, hogy Anna alszik. Feltűnt, mind a két gyerekszoba ajtaja nyitva van. Megpattintotta résnyire a hálószoba ajtaját. A látványtól neki is nedves lett a szeme.
            Anna hanyatt feküdve mind a két karjával átölelte a gyerekeket, a fejük szorosan egymás mellett, kicsi kezükkel átölelték az anyjuk nyakát, így aludtak el hárman.  

XVI. 

            Hétfő reggel 1986.július 14. Menni kell. A gyerekek kivételesen csak egy-egy játékot vihettek magukkal, amihez a legjobban ragaszkodtak. Ők nem is sejtették, csak ennyi emlék marad gyermekkorukból, amit most magukkal visznek. Zolti a Bodri kutyáját, Pannika pedig a Brumi mackót választotta. Nem nagyon értették, hogy annyi hely van az autóban és ők csak egy játékot vihetnek. András pedig nem magyarázhatta meg, nincsen kizárva, hogy vonattal, vagy busszal is fognak utazni, és ezért mindenből a minimumot csomagolták.    Anna, mint az utóbbi napokban könnyes szemmel járta körbe a lakást, mintha mindentől búcsút venne. Nagyot sóhajtott és aztán kiment. Tudta ide soha többé nem jön vissza.
            Az autó a garázs előtt állt, mivel a kabinnal nem fért be. András arrébb vitte kihúzta bentről az utánfutót, és ráakasztotta. Beültek. András vezetett, mellette Anna, a két gyerek a hátsó ülésen szinte a kabinban, szorosan egymás mellett, a plüss állatkákkal a kezükben. Aki őket így látta volna nem is sejti micsoda dráma ez, milyen vegyes érzések kavarognak a fejekben. Egy család szabadságra megy, nem életük legnagyobb kalandjára készül.
            Anna még egyszer visszanézett, amíg az autó kifordult a parkolóról, és a szomszéd épület el nem takarta az ö lakásuk ablakait.  152 kilométer a határ. András szinte kívülről ismerte az utat. Számtalanszor tette meg, főleg az utóbbi időben a rövid két napos kirándulásokkal.
            A fák mind gyorsabban suhantak el mellettük, szótlanul ültek, a motor egyenletesen zúgott, és már megtettek már 30 kilométert mikor András megszólalt. Hangja színtelen, szinte bántó volt, mikor megkérdezte: 

            - Tehát, mi az első tennivaló? 

Annát mintha álomból ébresztette volna fel, felemelte könnyes szemeit, ránézett Andrásra.

            - Nem tudom - suttogta, és sírva fakadt. 

            András hirtelen nem is tudta mit tegyen, de a bosszúságát legyőzte a sajnálat, és immár nem is tudta hányadszor, el kezdte újra magyarázni a teendőket. Anna nagyon is jól tudta. András már számtalanszor elismételte, és ö újra, meg újra visszamondta, mint egy leckét. Valahogy most azonban annyira kicsi lett a szíve, összeszorult a gondolatra, még egy jó óra aztán elválnak, és ki tudja menyi időre, így nem tudott racionálisan gondolkozni.
            Fogytak a kilométerek. Egy idő hallgatás után Anna szolalt meg először, és mint egy gép mondta: 

            - Először Károly bácsihoz megyünk, a gyerekeket biztonságba helyezem náluk.    Felveszem a kapcsolatot a sasadi elnökkel, akit jól ismerek, ö beutaltat egy kivizsgálásra egy korházba az ismerősein keresztül, mert idegösszeroppanásom van.     Megint elkezdett pityeregni, de folytatta:

            - Károly bácsi küld neked egy táviratot, amiben megírja, korházban vagyok, állapotom kritikus, azonnal gyere utánam.

            - A távirat legkésőbb kedd reggelig ott kell legyen, hogy te kedd délutáni kihallgatásra jelentkezhess.

            Másodszorra már sírva kezdte: - Először Károly…. 

            - Mami kérlek, hagyd abba - most már Andrásnak is könny volt a szemében, meg kellett törölje a szemét mert, az út elhomályosodott. Szerencsére az út és a motor zaja elnyomta a beszélgetést, így a gyerekek nem vették észre min megy keresztül ez a két szerencsétlen ember. A fájdalom, a remény, az elválástól, és a bizonytalanságtól való félelem, iszonyú erővel járta át az idegeiket.  A hátralevő utat szótlanul tették meg. Nagyváradon áthaladva, az első parkolóban álltak meg. Anna átült a kormányhoz, könnyei már elapadtak, csak a szeme volt piros. Megölelték egymást, mind szorosabban, és ahogy teltek a másodpercek annál szorosabban. András érezte menni kell, mert most őt hagyja cserben az ereje, egy utolsó csók, magához ölelte mind a két kicsit, őket is megcsókolta, majd motyogott valamit: 

            - Aztán mamának szót fogadni, …és jók legyetek.

Megfordult és elment. Nem tudott visszanézni, pedig érezte a három szempár tekintetét, ez áthatolt a tarkóján, és olyan fájdalommal hasított a szívébe hogy ezt évtizedek után is érezte, ha csak rágondolt.
            A váradi állomás éttermében ült egy asztalnál, várta, teljen az idő a vonatindulásig. A fejét a tenyereibe temette, úgy nézett ki, mint egy ittas ember, pedig nem ivott semmit, csak borzasztóan egyedül volt, úgy érezte mindent elvesztett, ami drága volt neki. 

XVII.

            A Tétényi úti Szent Imre korház udvara tágas volt, tele zölddel, fákkal, bokrokkal, közöttük sétányok kanyarogtak, egészséges ember azt gondolná egy parkba vagy inkább botanikus kertbe tévedt. Anna megkereste a legfélreesőbb padot, ezen ült már közel egy órája. Ötödik napja, hogy itt van. Az előző hét mintha egy álom lett volna, annyira irreálisnak tűnt minden.
            Mikor elvált Andrástól, hirtelen rászakadt a felelősség, előtte a 250 kilométeres út, Budapestig, vele a két gyerek, akik mintha hirtelen felnőtté váltak volna. Mintha értenék itt valami nagyon nagy, valami nagyon fontos történik, és most mindent szabad csak butáskodni nem, meg igazán jól kell viselkedni nehogy anya még szomorúbb legyen. Zolti rögtön átvette a férfi szerepét, és előre ült mellé. Tényleg csak akkor szólalt meg, ha szükség volt rá, és ezért ő magában nagyon hálás volt. Az autóval még elboldogult, azonban minden előzés egy igazi kihívás lett. Az első, az a szekér, amelyik 4 kilométert ment előttük, míg végre letért az útról. A hátuk mögött haladók valószínűleg hamar véleményt alkottak az ő vezetői tudásáról, még olyan is akadt, aki végre elhaladva mellettük a felmenőket emlegette, erélyes kézmozdulatokkal támasztva alá a mondanivalóját. Ez nem zavarta, és egy teherautó, amelyik sem túl gyorsan sem túl lassan haladt, lett a segítsége. Beállt mögé és így jutottak el a város széléig. Itt aztán végleg elhagyta az önbizalma. Megálltak. A rádió, és a kazettofon is felmondta a szolgálatot. Anna kiszállt és egy telefonfülke után nézett. Szerencsére annyira közel talált egyet, hogy nem kellett szem elöl veszítenie az autót. Gábort, András unokaöcsét hívta, aki, amikor megtudta, hogy Anna egyedül van a két gyerekkel azonnal indult is értük.
            Visszaért az autóhoz ahol Zolti már a szálakat húzogatta a rádiónál és, hogy mit csinált mit nem, de a rádió újra működött. Anna most akaratlanul is elmosolyodott, mert eszébe jutott a kenyérüzlet. Míg Gáborra vártak bementek egy közvetlen az út melletti kenyeres üzletbe.

            - Sajnos nincs már kenyerünk - mondta sajnálkozva az eladónő.

            - Miért kérdezte Anna - az ott a polcon nem eladó? Kérdezte Anna csodálkozva, és rámutatott egy pár kenyérre, ami a hátsó polcon volt.

            - Hááát, az tegnapról maradt. 

            Erre mind a hárman összenéztek és elkezdtek nevetni. Szegény nő sehogy sem értette, mi történik, talán valami nevetségeset mondott? Még akkor is nevettek, amikor, a nekik finom másnapos kenyérrel már az utcán voltak.
            Gábornak egy jó félóra kellett, míg átvergődött a Pesten a nagy forgalomba. Magyarázkodásra nem volt idő, azt majd otthon. Beállt eléjük és szép lassan átvezette őket Budapest másik felére ahol ő lakott. Gábor egy nagyon rendes fiú lévén mindig mindenkinek segíteni akart. Ezt sokan ki is használták és sokszor lett a jóhiszeműségének az áldozata. Jóban voltak. Többször járt Kolozsváron Andráséknál, és sok közös emlék fűzte őket egymáshoz. Aznap ott is aludtak. Anna olyan fáradt volt, hogy ahogy letette a fejét, abban a pillanatban ájulásszerű állomba merült. Vadakat álmodott, most már nem emlékezett pontosan, hogy mit, de sokat hánykolódott, mintha egész éjjel üldözték volna.
            Másnap reggel átköltöztek Károly bácsihoz, Budára, az Eszék Tamás utcába. Károly bácsinál, mint egy családi diszpécser központban állandóan jöttek, mentek a rokonok. Neki is öt gyermeke, három fia és két lánya volt. Felesége Kata néni a megtestesített nyugalom, nem lehetett kihozni a sodrából, pedig ha a lurkók összejöttek, akkor igazán világvégi állapotok uralkodtak a lakásban.
            Ők is nagyon csodálkoztak, hogy Anna egyedül jött a gyerekekkel. Miután még aznap délután egy másik rokon magához vitte Pannikat és Zoltit, nyílt alkalom arra, hogy Anna beszámoljon részletesen az utóbbi hetek hónapokról, meg persze a tervekről. Mikor befejezte síri csend lett a szobában. A csendet Károly bácsi törte meg. Csak annyit mondott: 

             - Rendben van. 

            A három nap, míg beutalták a korházban, nehezen telt. Habár a gyerekekre nem volt gondja, mégis aggódott értük. Ők viszont annál jobban érezték magukat. A játszótársak, végül is harmadfokú unokatestvérek egykorúak voltak velük, és igazi nagyvárosi csibészek. Rengeteget csatangoltak a városban, papírt, meg üres üvegeket gyűjtöttek, hogy aztán pár fillért kapjanak érte. Lego-ra, és fekete rágógumira gyűjtöttek. Ez volt a nagy, Kolozsváron elérhetetlen álom. Ő  felkereste a sasadi kapcsolatot. Vele is őszinte kellett legyen, mert szüksége volt a segítségre, és nem is csalatkozott, mert neki köszönheti, hogy most itt ül a korházban. Tegnap küldte el Kata néni a táviratot, aminek a szövegezése is sok vitára adott alkalmat. Maga nagyon vallásos lévén ellenezte, hogy beírják, hogy Annának kevés esélye van a túlélésre. Nem szabad a sorsot kihívni magunk ellen, mondogatta. Végül megszületett a távirat, amiben értesítik Andrást, hogy Anna nagyon beteg, korházban van, és nem tud gondoskodni a gyermekekről, ezért sürgősen haza kell vinni őket.
            Anna számolgatott, tegnap ment el a távirat, holnap reggel már András kezében lesz, és délután mehet is a kihallgatásra. Ha minden jól megy, csütörtök délre meglehet az útlevele. Ma még valami analíziseket csinálnak, és az orvosnő ennek függvényében, valami hátgerinc váladékvételről dönt. Most ez mind nem számit csak legyek túl rajta.
            Vasárnap meglepetésszerűen meglátogatta Dorin a korházban. Először Károly bácsiéknál kereste, és ott tudta meg, hogy ö korházban van. Útban volt haza. Megbeszélték, ahogy megérkezik András, telefonálnak, és egyeztetnek mikor és hol tudnak találkozni.  Csak telne el ez a pár nap, és akkor újra együtt lehetnek, gondolta Anna, és nagyot sóhajtott.
            Nézte a fákat, óriási lombjai szinte betakarták az udvart, a napfény is harcot vívott a lombokkal, hogy át tudja küldeni köztük a sugarait. A levelek mintha értették volna, hogy ez egy játék, a természet játéka.  A szellő segített nekik, finoman ringatta őket, és a sugarak is belemenve a játékba hol elbújtak, hol végig siklottak rajtuk. Az utca zaja, tompán szűrődött át a kerítés felől, mivel azonban egyenletes morajjá vált nem volt zavaró.
            Anna felállt, egy idősebb nő közeledett a pad felé, nem volt kedve most senkivel beszélgetni, inkább visszament a szobájába.     Még egy pár nap… 

XVIII.
            A vonat aránylag üres volt és András leült egy üres fülkében. Nem tudott magához térni. Most ütött ki rajta a fáradság. Az utolsó napok eseményei mintha egymásra torlódtak volna, egy óriási súlyt alkotva nehezedtek a mellére, az agyára, és a végtagjaira is. Kivánszorgott az állomás előtti térre, és leintett egy taxit. Ha ritkán taxiba ültek, ő mindig előre ült a sofőr mellé, és beszélgettek, most azonban beült a hátsó ülésre, jelezve, hogy magára akar maradni. Hátradőlt és behunyta a szemét. Hamar megérkeztek, arra riadt fel, hogy megáll az autó, és a sofőr gyakorlott mozdulattal csapja le a tarifa számlálót.  Kifizette, a taxi elment, ő még ott ált a bejárat előtt mintha félne bemenni.  Meggyújtotta a villanyt és állt az üres előszobában, majd lassan végigjárta a lakást. Sokáig nézte az üres gyermekszobákat, bement a hálóba, és végigdőlt, úgy ahogy volt ruhástól az ágyon. Fejét a párnába temette, és csak a válla remegése árulta el… zokogott.  Évek múlva is visszaemlékezett erre a napra. Azt hitte nagyon erős, de ahogy magára maradt, és rádöbbent, hogy az is előfordulhat, hogy évekig nem látják egymást, félelem, keserűség, és önvád töltötte meg a lelkét.
            Kedd reggel. András későn ébredt, csodálkozott, hogy ruhástól aludt el, hogy mikor arra már nem emlékezett. A távirat! Meg kellett volna jönnie, biztos nem halotta a csengőt, és rohant is le a postaládához, ott kell, legyen az értesítés. A postaláda üres volt, ránézett az órájára, Istenem, már fél tizenegy. Már rég itt kéne, legyen, hiszen megbeszélték, hogy hétfőn mindenképpen küldik. A hajnal negyedben külön postafiók működött, nem mesze Andrásék házától. Hamar lemosta az arcát, és rohant a postára. Nagy vitrinszerű üvegablakokon be lehetet látni a posta helységébe. Csak két alkalmazott volt a hosszú pult mögött, két nő, egymással beszélgettek. András bement, udvariasan köszönt, tudva, hogy egy megbántott tisztviselőnél nincsen kellemetlenebb ember, és menyire ki van nekik szolgáltatva.
            Már a régi volt. Az agya tisztán működött, új és újabb lehetőséggel számolva kombinálta a teendőket. 

            - Jó napot - válaszolt az egyik nő - mit óhajt?

            - Hm...igazán egy táviratot várok, egy fontos értesítést. 

            A két nő összenézett, és mintha tudnának valamit összemosolyogtak. András nem értette, ez látszott is rajta, mire az egyik nő: 

            - Hát mindegy magának megmondjuk. Aurel, szóval Aurel néha be szokott rúgni, és akkor nem jön dolgozni. Ezen aztán mind a ketten jót kacagtak. 

            - Na de ilyenkor ki viszi ki a táviratokat - kérdezte András.

            - Senki - jött az egyszerű válasz - na de várjon, megnézem, hogy is hívják magát? 

            András megmondta, majd követte a nőt, aki hátra ment a pult végére, és megállt egy gép előtt, amiből legalább egy és fél méter hosszú papír lógott ki. Felemelte, és mint aki nem először csinálja, végig pasztázta a le nem szakított táviratokat. Középen megállt a keze. 

            - Itt van - letépte, de meggondolta magát - nem adhatom oda, nem szabályos, különben van személyi igazolványa?        

            András már tudta mi a dolga. 

            - Nincsen - válaszolta - de rögtön hozom, tíz perc és itt vagyok.  

            Már rohant is. Tudta, hogy otthon mindig van egy két tábla csokoládé, szintén „fizető” eszköznek. A személyi igazolvány mindig nála volt, de így megvolt az ürügy miért kell mennie. Pár perc alatt visszajött, megvárta, míg a közben bejött két klienst kiszolgálták, aztán a pultra tette az igazolványát, meg a csokoládét. Az édesség, megtette a hatását, igazolvány sem kellett és kezében volt a távirat. Hazament, leült és gondolkozott. Délután öt órára, lent kell legyen a belügynél.  Mi kellhetne még? Ki kell védeni mindent ami, keresztezheti a terveit, és már ment is, egyenesen a törvényszékre ahol a sógora dolgozott. László a kriminalisztika laboratóriumnak volt a főnöke, és e hangzatos titulus ellenére a világon nem volt nála békésebb ember. Neki beszámolt a terveiről, mivel tisztában volt vele menyi kellemetlenséget okozhat. Ő azonban vállalta a tudat terhét, és a velejáró kockázatot. 
            Hozzá ment mivel ott le tudta fordíttatni a táviratot. Számolt vele, magyarul nem fogadják el. László, komolyra vette Anna állapotát, aggódott érte. Kitett magáért,  az  András kérésére utánajárt, így rögtön hitelesítették a fordítás egyik példányát. Elköszönt és rohant is tovább a távirattal az egyetemre.A szabadsága két nap múlva lejár, és habár tudta nem is lesz rá többé szüksége, mégis elővigyázatosságból, meg akarta hosszabbítani egy pár nappal. Milyen jól tette…
            A titkárságon mind olyan együttérzéssel olvasták a táviratot, hogy András szinte megszégyellte magát. Minden további nélkül kapott még öt napot, erről egy igazolást kért, és ráíratta, az útlevélosztálynak.
            Most már jöhet a délutáni kihallgatás, gondolta. Ránézett az órájára, már nincs is ideje hazamenni, úgy eltelt az idő a szaladgálással. Beült egy kávézóba, kért egy kávét, és vett magának egy süteményt. Akaratlanul is elmosolyodott, ha ezt Anna látná gondolta. Még otthon sem evett igazán édességet, nem hogy egy kávézóban rendeljen. Éhes volt, tegnap óta nem evett semmit. Lassan itta a kávéját és még egyszer alaposan átgondolt mindent. Mit mondjon, hogyan viselkedjen, és főleg milyen sorrendben játssza ki az aduit, hogy ne tudják sarokba szorítani. Úgy készült, mint egy nagy játszmára. Igaza volt, ez volt élete legfontosabb, különben egyetlen játszmája, ahol a figurák élő emberek, és a sakk matt után is tovább játsszák a partit életük végéig. Felállt, most már indulhat.
 
XIX.
            Az orvosnő reggel a kötelező vizit után, visszatért Annához.  Hátgerinc váladékot vettek tőle, mert az orvosnő nem volt megelégedve azzal, hogy a CT nem mutatott ki konkrét diagnózist.
            Ahogy szűnt meg az érzéstelenítő hatása, úgy erősödött Anna fejfájása. Annyira kába volt, hogy gondolkodni sem tudott. Nehezen feltápászkodott, és kisétált, vagyis inkább kitámolygott az udvarra. Az udvar végében a pad lett a mentsvára, ide húzódott vissza naponta többször is, ha magára akart maradni.
            Magába roskadva ült a padon. Furcsa módon, emlékezetében mind régi képek jöttek elő, melyeknek semmi köze sem volt a mostani helyzetéhez. Nem volt könnyű gyermekkora. Az édesanyja önhibáján kívüli, három nem sikerült házassága rányomta a bélyegét az egész gyermekkorára. Az első férjét, akitől egy fia született, a háború után halottnak nyilvánították, mivel az általa vezetett katonai teherautót felrobbantották. A valóság azonban, hogy aznap nem ő vezetett csak az ő iratait találták meg benne. Ő fogságba esett. Az édesanyja, aki halottnak vélte újra férjhez ment Anna édesapjához, azonban a jól indult házasságot, mint már sok más estben egy pár év után az alkohol tett tönkre. Napirenden volt a veszekedés, és néha a fizikai bántalomtól sem riadt vissza az apja. A legjobb menedék az ágy alatt volt. Ide bújt Anna, mert a dupla ágy a fal mellett elég mély volt ahhoz, hogy seprűvel sem tudták kikergetni. Itt kucorgott ameddig a vihar lecsendesedett. Végül elváltak. Az apja nem tudott belenyugodni a válásba, hol könyörgött, hol fenyegetőzött. Pokol volt az életük. Az édesanyja, hogy ettől megkímélje, Annát az egyik nagynénjéhez küldte Bikszádra. Itt kezdte az iskoláit. A falunak mindössze ezerötszáz lakosa volt, nagy részük avasi román. Csak egy magyar nyelvű osztály volt összesen hét gyerekkel, és a tanító néni a korkülönbségekre való tekintettel, egyszerre tanította az elsős és a negyedik osztályos anyagot is.
            Miután visszakerült az édesanyjához Szatmárra, következett egy pár többé-kevésbé nyugodtabb év. Azonban nehezen boldogultak egy fizetésből hárman, új mostohaapa jött a házba. Egy elvált ember, akinek a gyermekei árvaházban nevelkedtek, mert az anyjuk hivatalosan elmebetegnek volt nyilvánítva. Anna édesanyja a jó szívével kivette a gyerekeket, úgyhogy a család hirtelen három gyerekkel nagyobb lett.
            Annának most eszébe jutott, hogy még egy év sem telt el az új testvérekkel, amikor megjelent még egy fiú, akinek a létezését mostohaapja addig nem vallotta be, és aki miután leszerelt a katonaságból természetesen hozzájuk jött. Ez már sok volt Annának. Nem szerette a mostohaapját és a tanulási lehetőség Kolozsváron, megkönnyebbülés volt számára. Az édesanyja sem bírta erővel, és elhatározták, ahogyan befejezi a tanulmányait, bérelnek egy kicsi lakást és magához veszi őt.
            Annának könnyes lett a szeme mindig, ha ez eszébe jutott. A sors nem akarta, hogy az édesanyja annyi nehéz év után révbe jusson. Az Isten, negyvenkilenc éves korában magához szólította.    Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, az apja, aki soha nem mondott le a családjáról, minden előzmény nélkül két hétre rá követte. Anna arra gondolt talán most együtt vannak.  Mióta elindultak, ez járt a fejében, nehogy ő is a szeretett férje, és a gyerekek apa nélkül maradjanak. Kétségek gyötörték, vajon jól döntöttek, minden jóra fordul, tényleg sikerül, amit András eltervezett?
            Összerázkódott. Most vette észre, hogy mellé ült valaki. Köszönt. A fájdalmas kalandozás a múltba annyira lekötötte, nem vette észre hogyan telt el az idő. 

            - Kérem, ne menjen el - szólt a nő, aki mellé ült - nem akarom zavarni.

            - Óh, nem zavar, nekem már rég mennem kellett volna, csak egy kicsit… elkalandoztam 

XX.

            Az épület, a titkárnő, aki mosolyogva fogadta, emlékezve a karton fizetőeszközre, amit utoljára kapott, már ismerős volt. A hosszú világos folyóson sétált, le-fel, és egy negyedóra sem telt el mikor szólították.  Hát újra itt van. A kép, a szín ugyanaz, és az ezredes mintha haza sem ment volna, úgy ült a helyén, ahogy utolsó találkozásukkor hagyta. Most azonban megpróbált olyan szerencsétlen képet vágni amilyet csak lehet, az igazság az, hogy ehhez nem is kellett nagyon erőlködnie. 

            - Nagyon hamar látjuk viszont egymást - mondta felhúzva a szemöldökét ezzel is kifejezve a csodálkozását, pedig biztosan eljutott hozzá az információ, hogy miről van szó. András már kora délután, elmondta a titkárnőnek, miért kéri újra a segítségét.  

            - Sajnos igen, ma kaptam a táviratot, hogy Anna nagyon beteg. 

            Mivel az ezredes nem szólt, elővette a táviratot, közelebb lépett az asztalhoz és odaadta. Az ezredes, figyelmesen végignézte, majd hozzátette: 

            - De hiszen ez magyarul van, én ezt nem értem - mondta pedig legalább olyan jól tudott magyarul, mint minden olyan magasabb rangú tiszt, aki nap, mind nap a magyar kisebbség problémáival konfrontálódott. 

            - Ó... elnézést, én ezt lefordítattam - mondta András és kivette a másik zsebéből a lefordított példányt és átadta. 

            Újabb hosszú szünet következett, miután az ezredes kétszer is átolvasta, majd letette maga elé az asztalra.

            - Nagyon sajnálom, hogy beteg a felesége, és… hogyan is mondjam, nem kételkedem a hitelességben, viszont ezt bárki fordíthatta, és ilyen esetben ezt hitelesíteni kell. Kérem, hitelesítse, és jöjjön el a jövő héten, akkor meglátom, mit tehetek. A játszma bejött, András magámba mosolygott, és nagyon naivan megjegyezte: 

            - De hiszen én hitelesítettem - és kérdően nézett az ezredesre. 

            Az ezredes nem tudta mire vélni a dolgot, és átnyújtotta az asztalon a papírt. András elvette és csodálkozást tettetve mondta:

            - Tényleg ez nem az, hova tehettem - és kotorászott a zsebébe, közben folytatta:
            - Még az illetéket is kifizettem, itt kell legyen , most már mindent összekavarok - és tovább kezdte kiüríteni a zsebeit, pedig nagyon jól tudta melyik zsebében van.
            - Megvan - szinte felkiáltott és odaadta, az ezredesnek.

            Ez elvette, és komoran nézte hol a papírt, hol Andrást, nem tudta eldönteni, ez most szándékosan játszik vele vagy tényleg ennyire meg van zavarodva. Érezte, hogy, ez az adu kiment a kezéből és megpróbálta kijátszani az utolsót, hogy mégis elhalaszthassa az egyértelmű pozitív választ, amit ilyen esetben köteles adni. 

            - Azt hiszem mégis a jövő héten találkozunk, mivel tudomásom szerint önnek nincsen már szabadsága.

            Mindent tudtok, gondolta András, csak azt nem hogy én is gondolkodom, és akár mit csináltok, úgyis megszökök. 

            - Óh… persze én is gondoltam erre - mondta - és ma mielőtt idejöttem, voltam az egyetemen és kértem még egy hét szabadságot.

            - ?

            - Igen... a papír - és megint kezdődött a kotorászás, majd odaadta az egyetem igazolását a szabadság hosszabbításáról.

            Az ezredes nem tudta titkolni az idegességét, és szinte türelmetlenül nyúlt a papír után. Letette maga elé, meg sem nézte.

            - Három nap,…háromnapi tartózkodásra tudok engedély adni ilyen esetben, gondolom ez elég, hogy egészségben hazajöjjenek. Csütörtökön jelentkezzen az útlevélosztályon.

            - Most elmehet - mondta meg sem várva András válaszát.

            - Köszönöm szépen, remélem minden rendben lesz - de ez már inkább a saját biztatására mondta, nyúlt a papírokért, de az ezredes rátette a kezét jelezve, hogy ezek itt maradnak. 

            Nehezen tudta palástolni az örömét, meg kell tartsa az aggódó arcot, lehajtott fejjel távozott, a titkárnőnek külön  megköszönte még egyszer a segítségét, és reméli nem fogja többet zavarni. Ez már igaz volt. Kettesével vette a lépcsőket, úgy rohant le mintha attól félne, nehogy közben visszahívják, hogy csak tévedés, mégsem kaphat útlevelet, vagy ilyesmi… 

XXI.
            A testvérében, Ildiben megbízott, és rá rótta akaratlanul is a terhet, ami a szökés után rázúdul. A másik testvérét csak azért nem tudatta terveiről, hogy minél kevesebb ember legyen erkölcsileg társa egy illegális akcióban, így egy esetleges lebukás esetén senkit sem keverhet bajba.
            Precíz ember lévén tudta mit kell tenni. Először is, mások rossz tapasztalatából kiindulva, ki akarta zárni a lehetőséget, hogy elmenetele után, valótlan dolgokkal megvádolhassák.   Sajnos már volt példa, ha valaki elszökött, a munkahelyén hirtelen nagy hiány keletkezett, mindenki lopott, amit tudott, amit természetesen az elmentre kentek.  András a fizika katedrán elég sok nagy értékű műszerért felet. Ezeket akarta biztonságba tudni. Még a szabadságra menetele előtt, mindent bezárt, és a kulcsokat nem adta le a portán, ahogy ezt a belső szabályzat megkövetelte, hanem magánál tartotta. Ha mégis keresik, őt hívják fel először és akkor megmondja egyszerűen elfelejtette.
            Egy listát készített mindenről, ami a katedrán volt, és egy pontos kimutatást melyik műszer melyik szekrénybe van bezárva. Ezt a kulcsokkal együtt betette egy borítékba. Egy másik borítékba a katonakönyve, a harmadikba fontos iratok egy barátjának. Mindegyikre a cím, kihez kell eljussanak a boritékok, ha ő már elment.   Ezeket vitte el a nővéréhez, egy rend lakáskulccsal. Megbeszélték, ahogy átjutott Ausztriába, telefonál, és még mielőtt a Securitate rátehetné a kezét a lakásra, Ildi mindent ment, ami menthető. A borítékokat feladja a címzetteknek. Habár kizárta a lehetőségét, hogy lebukjon, tudat alatt mégis volt egy kis kérdőjel. Ezért küldte vissza a katonakönyvét is, mert ezt kivinni az országból szigorúan tilos volt, és egy esetleges kudarc után más elbírálásban részesülhet.
            Hosszasan elbeszélgettek, nehéz volt így egymás mellett ülni azzal a tudattal, talán évek telnek el, míg újra láthatják egymást, vagy talán soha többé. András, a szó szoros értelmében hagyakozott.  A család kis kedvencét Kokót a kis törpepapagájt is Ildire bízta. Kedves kis madár volt Kokó, annyira ragaszkodott Andráshoz, ha meghallotta a hangját már repült is a vállára. Ha el akart menni otthonról, vékony női hangon köszönt el, ha Kokó éppen szabadba volt, mert különben nem tudott tőle szabadulni. Mindenképpen kényes helyzetbe hozza a családot, ezzel tisztában volt, és bármenyire sajnálta, de számára nem volt más kiút. 

XXII.
            Végre csütörtök reggel. Nem sokat aludt az utóbbi napokban, ez meg is látszott rajta. Természetesen az ismerősöknek, akik tudták, hogy Anna Budapesten van a gyermekekkel, ha érdeklődtek elmondta, hogy milyen bajban van, és kénytelen utánuk menni. Megtanulta, ne bízzon senkiben. Az útleveleket a rendőrségen tartották, és csak indulás előtt, adták kézhez a személyi igazolvány letétele után. Kétszer egy heten, kedden és csütörtökön reggel nyolctól tizenkét óráig.
            Szűk, hosszúkás, levegőtlen helységben várakoztak az emberek. A tény miatt, hogy nemsokára kezükben lesz a rég várt útlevél nem is érezték, menyire megalázó, itt ácsorogni és várni egy olyan jogra, amelyik a világ majdnem minden országában természetes, a szabadság.
            A jobb oldalt három lefüggönyözött rácsos ablak mögött ültek a tisztviselők, és egyenként szólították név szerint az embereket. Helyesebben csak egy, mert ma a másik két ablak be volt zárva. Az ablakon csak egy nyílás volt lent, ezen kellett beadni az értesítést, hogy megkapja az útlevelet, meg a személyi igazolványt.
            Ha az ember állva maradt és úgy próbált értekezni a bennlévővel, ez nem működött mivel az nem hallott semmit, ezért aztán kétrét görnyedve kellett beszélgetésre az alsó nyílást használni. Ettől a testtartástól még megalázóbbá vált az egész.    Sokszor eltelt egy negyed vagy akár egy fél óra, anélkül hogy bárkit is hívtak, hogy miért senki sem tudta. Ritka, de volt olyan is, aki nyugati országba utazhatott, ezek voltak az igazi nagymenők. Nem is titkolták, ha volt ilyen köztük, mindenkivel szóba elegyedtek: 

            - Maga hova utazik? Kérdés, amelyik után ők is mondhatták:

            - Én Németbe, vagy Kanada, vagy akárhova… 

            András behúzódott egy sarokba, és kinézett az ablakon. Szándékosan állt háttal a többieknek, hogy ne keljen beszélgessen senkivel. Elmerült a gondolataiban, és mintha nagyon messziről jönne a hang, úgy hallotta időnként a szólítottak nevét. Az emberek fogytak, és őt még mindig nem szólították, habár már itt áll három és fél órája. Közeledett a záróra. Már csak hárman voltak, amikor az egyik illetővel közölte a tisztviselő, hogy valami tévedés van, mégsem utazhat. Még nézni is rossz volt, és arra gondolni, vele is történhet ez bármikor.
            Most már a harmadik függöny is be volt húzva, és őt még nem hívták. Átejtettek, gondolta András és kezdett igazán nyugtalan lenni. Ebben a pillanatban egy kicsi rés támadt az függönyön, és a tisztviselő a nevén szólította, és meg sem várva az András hangos kiáltását, újra behúzta a függönyt.
 
           - Igen itt - kiáltott még egyszer András. 

            Az agyát elöntötte a vér. Odaugrott az ablakhoz és tiszta erejével elkezdte ütni a vastag ablaküveget. Egy perc sem telt el, ami Andrásnak, végtelennek tűnt, amikor végre szétnyílt a függöny. A tisztviselő már állt, mint aki már készül elmenni. Vizenyős halszeme volt és nagyon csúnyán nézett Andrásra.
 
            - Iancu ezredes mondta, hogy jelentkezzem az útlevelemért.

            - Aha…maga az, kérem az igazolványát. 
 
            András beadta a ablakon, mire a függöny újra bezárult. Így telt el megint jó öt perc. Nem tudta mi történik odabent, az volt az érzése mintha beszélgetést hall, de az is lehet, hogy képzelődött. A vele utolsónak maradt alacsony asszony, félénk arccal nézte a történteket. Ő  is odamerészkedett az ablakhoz és bekopogott.
Ez olyan volt, mint egy rosszul sikerült bábszínházi előadás, csak itt a bábuk maguk az emberek. A függöny újra nyílt, és a tisztviselő mintha nem is Andrástól vette volna az előbb el az igazolványát, rá sem nézett és az asszonnyal foglalkozott. Mikor végre végzett vele, megjegyezte már lejárt a munkaideje, és András jobban tenné, ha a jövő héten jönne újra.
            Ha valakit egy pillantással meg lehetne ölni, akkor András ott helyben megölte volna. Később visszagondolt erre, és még sokáig látta maga előtt azt a megdöbbent arcot, amelyik elsápadva nézett szembe vele az üveg mögül. Kiadta az útlevelet, de nem állta meg megjegyzés nélkül:  

            - Máskor legyen itt idejében. 

            Kezébe vette és mintha egy kincset tartana a kezében, óvatosan lapozgatta, míg eljutott arra az oldalra ahova a vízum be volt pecsételve. A lélegzete is elállt, az útlevél már egy és fél hónappal ezelőtt ki volt állítva. Most jött igazán rá milyen játszma volt ez, az idegek, a kitartás, taktika. Az ő játszmája. 

XXIII.

            Anna állapota az utolsó vizsgálat után sokat romlott. Az elején félig meddig megjátszott idegösszeroppanást a realitás vette át. Teljesen kimerült. Miután a hátgerincét megpunkciózták, elviselhetetlen fejgörcsei voltak, az erős fájdalomcsillapítók pedig annyira elkábították, mintha erős drogot fogyasztana. A kezelő orvosnő, aki az előzményekről semmit sem sejtett, nagyon komolyan vette a feladatát, és az összes analíziseket elrendelte. Így jutottak a hátgerinc váladékig, ami amellett, hogy nagyon fájdalmas, Annánál még a szörnyű fejfájást is okozott.
            Kisétált, a kedvenc padjához. Itt tudott egy kicsit megnyugodni, a maradék erejét összeszedve, reménykedett hátha hamar vége lesz ennek a rossz álomnak és felébred. Még mindig nem tudatosodott benne, hogy ez nem egy álom, hanem a szomorú valóság. Az volt az érzése, hogy hónapok óta úton vannak, olyan messze van a megszokott otthon, olyan messze van András. Elég volt csak erre gondolnia, már újra könnyes lett a szeme.  A gyerekeket is csak egyszer látta. Bejöttek az unokatestvérekkel együtt őt meglátogatni, és pillanatok alatt felborították a korház csendes nyugalmát. Mind a négyen egyszerre beszéltek, egyik túlkiabálva a másikat.
            Öcsiék is meglátogatták. Ők már Budapesten várták, mikor sikerül Andrásnak is kijutni. Meglátogatták Annát a korházban, ott ültek vele egy egész délután, de szinte nem is beszélgettek. Nem volt mit. Mindegyikük, úgy el volt foglalva a saját gondolataival, aggodalmával, hogy bármilyen beszélgetés csak erőltetett időtöltés lenne.   Egyikük sem merte kimondani, amitől féltek, nehogy Andrásnál valami nem úgy sikerült, ahogyan eltervezték. Ida, Öcsi felesége, még otthon kijelentette, ő csak akkor vág neki, ha látja, hogy Andráséknak sikerült, átjutni a határon a hamis papírokkal. A legnagyobb gond, hogy András nem jelentkezett. Már csütörtök este volt, és senki sem tudott semmit, sem jót sem rosszat. Abban maradtak, ahogy megvan, az útlevél rögtön telefonál. Holnap már érkeznie kell, mivel szombat délutánra tervezték az első nekifutást, mivel ilyenkor van a legnagyobb forgalom a határon. Az osztrákok, csapatostól jöttek Magyarországra, mert nekik megérte még fodrászhoz is átjárni, olyan nagy volt a szolgáltatások között az árkülönbség. Mi  van Andrással, hol lehet. Miért nem jelentkezik? Miért?

XXIV.
            Takatak…takatak...takatak.  András már egy órája hallgatta a vonatkerekek, egyenletes zakatolását. Lehunyta a szemét, de nem aludt. Visszagondolt az utolsó huszonnégy órára. Lelkében összekeveredett a fájdalom, a szomorúság, az öröm, és a remény. Ha valaki átélte volna, nagyon intenzíven egyszerre ezeket az érzéseket, akkor meg tudta volna érteni mi játszódott le Andrásban is.   Az öröm, értelemszerűen a viszontlátás öröme. Már lelki szemei előtt látta Anna arcát, érezte a gyerekek selymes haját, ahogy hozzábújnak. A reménységnek is megvolt a helye, az utolsó évben minden nap ebben reménykedett, hogy minden úgy alakul, ahogy elképzelte. Reménykedett, mert eddig, ha nem is könnyen, de minden sikerült. Csak ne kéne elbúcsúzni. Ez fájt, mégpedig nagyon fájt. 

            - Na végre, napok óta nem láttalak - ezzel fogadta az édesanya a tegnap, amikor bement hozzá elköszönni.

            - Hogy van Anna, mit csinálnak a gyerekek, mikor indulsz? - és jöttek a kérdések egymás után meg sem várva a választ.

            - Ó anyu ne aggódj, jól vannak mind, én pedig, holnap reggel utazom.

            - Már alig várom, hogy itthon legyetek, hogy lássam azt a két büdös kölköt. Mivel András csak hallgatott folytatta:

            - Mikor érkeztek?

            - Hát... nem tudom pontosan, ki szeretném én is használni azt a pár napot, gondolom Anna is jobban lesz addig…még nem tudom.

            - Hát jó, de nagyon vigyázatok magatokra, és várlak.

            - Na, ne szoríts, úgy mert fáj.  

            Ez Andrásnak szólt, mert olyan erővel ölelte át, hogy szinte összeroppantotta a törékeny vékony testét. András elengedte, még egyszer megcsókolta az arcát és kilépett az udvarra. A szeme nedves lett, szerette az édesanyját, de nagyon félt, nehogy elkotyogjon valami, ezért nem tudott úgy elbúcsúzni, ahogy szeretett volna. A kapu alatti folyosón megtorpant, ki tudja, mikor látja újra, ki tudja, egyáltalán látja-e még. Ez a gondolat belehasítót, visszafordult.Az édesanya, még mindig az ajtóban állt és nézett utána. 

            - Itt felejtettem valamit - mondta András.  

            Bement, úgy tett mintha keresgélne, aztán kijött és újra elköszönt. Most már mennie kell. Összeszorította a fogait, megfordult és elment. Az utca csendes volt. Annak ellenére, hogy a város szívében volt a szülei lakása, csendes nyugodt utcának számított az övék. Egy kis keresztutca a régi Szent György, később Béke tér, és az Unió utca között.
            Itt volt gyermek, innen járt iskolába, ide kötötte rengeteg emlék, olyan emlékek, melyek elkísérnek egy embert egy életen keresztül. Innen mentek világgá, a testvéreivel, ha valamiért összeszidták őket. A világ vége a sarokig tartott. Itt addig ültek, míg az éhség haza nem kergette őket. A ház előtti két akácfa gömbölyűre visszavágott koronájára nézve eszébe jutott az évzáró. Harmadik elemibe járt, amikor az évzáró ünnepélyen a négy évszak tavaszában fecske szerepe volt. Az édesanya megvarrta a fecskeruhát, ő pedig indulás előtt felmászott a teraszon keresztül a háztetőre, ott énekelte a szerepét, „én vagyok a fecskemadár”… megcsúszott, és egyenesen az akácfa koronájában kötött ki. Volt is szidás, még a fenekére is kapott, a ruha összeszakadt, alig tudta az anyja összefércelni, hogy el tudjanak menni az iskolába.
            Állt a kapu előtt, és mintha egy filmet nézne, úgy peregtek a képek, mintha most történt volna. Látta a szódást jönni a két hatalmas muraközi lovával. Mindig megcsodálta ezeket az állatokat. Magas, erős csontozatú izmos igazi igás lovak, ezek húzták szódás szekerét. A szekérnek nem voltak oldalai, csak egy plattforma, ezen egymás mellett sorakoztak szódás üvegek, tízesével faládákban. Még a jegesre is emlékezett, szalmával tele kocsin tele jégtömbökkel járta az utcákat, és kiabálva árulta a portékáját. Nekik is volt jégszekrényük. Cinezett bádoggal bélelt szekrényke, fent volt egy nyílás ,ebbe kellett belerakni a jeget, megsózták, hogy hidegebb legyen, és ez hűtötte a szekrény belső részét.
            Ha utaztak valahova, az állomásra fiákerrel mentek, ő mindig a kocsis mellé kérezkedett a bakra. Télen, pedig ha elég hó hullott, szántalpakkal cserélték le a kerekeket, a lovak nyakába csengő került. Ó Istenem, mennyit változott a világ.
            Összerezzent, valaki ráköszönt. Gépiesen válaszolt, a szomszéd felesége jött haza. Ez visszahozta a mába, és sietve elindult. Kati nővérétől már elköszönt, még Ildihez kellett menjen. A borítékokat már odaadta a tegnap. Megint búcsúzni. Nagyot sóhajtott és meggyorsította a lépteit.
            Ildi már várta. Csak egyedül volt otthon, ez megkönnyítette egy kissé a dolgot, de így is nehéz szívvel váltak el egymástól. Mint minden testvéri kapcsoltban ők is civakodtak néha, de nagyon szerették egymást.
            Mindent megbeszéltek, már többször is. Ültek egymás mellett, hallgattak. Egy idő után András felállt.           

            - Most megyek

            - Vigyázz magadra öcsikém - így csak akkor szólította, ha nagyon szépen akart vele beszélni. Átölelték egymást. Fejük összeért, és mind a kettőjüknek potyogtak a könnyei.
 
            - Az útleveleket kérem! Felpillantott, a kalauz, és egy határőr állt a fülke ajtajában. Most látta, hogy nem egyedül utazik, nem vette észre, hogy közben még egy férfi is bejött a fülkébe. Ez átadta az útlevelét, majd András is odanyújtotta az övét. Pár perc után visszakapták, lepecsételve, hogy átlépték a román- magyar határt. Nemsokára jöttek a magyar részről is, ők is rendben találtak mindent. Egy pár rutin kérdés, hova mennek, mit visznek, vámolni való van-e? Nem volt. Andrásnak és a másik férfinak is csak egy kis csomagja lévén ki sem nyittatták ezeket velük. Megkönnyebbült.  Magyarországon volt.