XII.
Gyalog sétáltak le a
lakónegyedből a városközpontig. Szép idő lévén mind a ketten bizakodóbban mentek
egymás mellett. A botanikus kert hátánál haladtak, szinte érezni lehetett a
tavaszt, friss zöld volt minden, és a kerítésen túli madárcsicsergés egy időre elfeledtette
velük, hogy gondjaik vannak.
A
Szamos északi oldalán volt a Belügynek az épülete. Itt összpontosult minden.
Belügy, Securitate, végül is mind egy egységet képeztek, a vezetők mind magas
rangú tisztek. Annyira összefonódott ez az államvédelmi apparátus, hogy
kívülállónak lehetetlen volt megállapítania, most az útlevél osztályvezető
ezredes hivatásos katonatiszt vagy a Securitate egyik alkalmazottja.
Gyakorlatilag mindegy.
Nem volt egyszerű rögtön
időpontot kapni, de egy teljes csomag fizetőeszköz napokkal előtte,
meglágyította a titkárnő szívét, a szállodáért felelős szolgálatoson keresztül.
Itt már nem volt várószoba. A magas folyóson, magas ablakok, az utcáról be
szűrödő zaj is valami távoli morajnak hallatszott. Ide csak belépővel lehetett
bejutni, és miután a titkárnő, meggyőződött a személyek azonosságáról, beengedte
őket az ezredeshez. Tudták kik jönnek, ezért
már András és Anna dossziéja az asztalon feküdt. A szokásos köszönési protokoll
után az ezredes komótosan kinyitotta, és úgy lapozgatott benne mintha keresne
valami, vagy azt az érzést keltette mintha most látná először a tartalmát. András és Anna, már előző
este megegyeztek mit fognak mondani. Úgy készültek, mint egy sakkpartira.
Minden eszüket össze kellett szedjék, ha valamit el akarnak érni.
- Meglátod, megadják az
útlevelet, de csak az egyikünknek, és a két gyereknek - monda András.
- De akkor mit csinálok én
egyedül?
- Éppen ez az, ezért
fogjuk mi kérni, ha csak egyikünk mehet, az legyél te, erre nem számítanak, ők
is arra gondolnak, hogy téged nem hagylak itt egyedül, éppen ezért kell, mi
fordítva gondolkodjunk.
Anna az első pillanatban nem értette hova akar
András kilyukadni, csak egyet tudott, neki így sem, úgy sem jó. Nem akart
egyedül maradni.
- Figyelj, mivel arra
számítanak, hogy én megyek, te egyedül nem lennél képes utánam szökni, ha pedig
mi megfordítjuk, és te mész, akkor én majd utánatok megyek bármilyen áron. Erre
van már egy elképzelésem, de egyszer lássuk mi lesz.
- Úgy látszik nem volt alapozott
az információ önökkel kapcsolatban - kezdte a beszélgetést az ezredes.
Nagyon magas, testes, de
nem kövér ember volt. Már maga a megjelenése tiszteletet és visszatartottságot
parancsolt. Háttal ült az ablaknak, így az arckifejezését inkább sejteni
lehetett, mint az amúgy is szinte láthatatlan reakciókat észrevenni. Tényleg ha
valakinek itt nincs önbizalma, gondolta András jobb, ha be sem jön ide. Az
ezredes folytatta.
- Azonban önöknek is meg
kell érteni, hogy ilyen információ esetén az egész családot nem engedhetjük
útra.
Kérdően hallgattak mind a ketten várva a folytatást, hova akar kilyukadni,
ezután a bevezetés után.
-
Úgy gondoltuk önök döntsék el, ki megy.
András majdnem felkiáltott
örömébe. Győztünk! Pedig a győzelemtől még nagyon messze voltak. Uralkodott
magán és teljesen természetesen, Anna felé fordulva mondta:
- Te mész, én így is
többször voltam, mint te, most rajtad a sor… tavalyelőtt csak engem engedtek,
ezt már az ezredesnek szánta.
Az történt, amire számítottak. Most az
ezredesen volt a sor, hogy csodálkozzon.
- Hogyan boldogulna a
hölgy két gyerekkel a vonaton- kérdezte meglepett hangsúllyal. Még a sokat tapasztalt ezredes sem számított
erre döntésre. De András számítása bejött.
- Miért vonattal, ott van
az autónk.
- De... van a hölgynek
jogosítványa?
Aha, mégsem tudtok mindent gondolta András.
- Persze hogy van, már jó
ideje vezet.
Ez sem volt csak félig
igaz, jogosítványa volt, de az Aro-t még egyáltalán nem vezette, és a lakókabinnal
nem is akarta. Az ezredes kiadta a kártyát a kezéből. Nem volt visszaút. Hosszú
szünet következett, majd megszólat:
- Jövő héten keddtől
jelentkezhet az ügyfélszolgálaton az útlevélért - mondta.
Udvariasan megköszönték,
és igyekeztek kifelé, mintha attól félnének, nehogy meggondolja magát. Nagyon
ellentétes érzéssekkel jöttek ki, míg András majdnem kiugrott a bőréből
örömében, addig Annának mind inkább összeszorult a szíve. Mit fog csinálni, mikor
jön András utánuk, nem is tud igazán vezetni, és Budapest is olyan nagy , és ö
fél, a gyerekek alig 10 és 11 évesek…óh, Istenem!
XIII.
András rákapcsolt a következő terv kidolgozására. Nem tűnt nagyon bonyolultnak Anna
kimegy a két gyermekkel. Megjátssza, hogy beteg, a nagybátya küld egy
táviratot, hogy életveszélyben van, erre kötelesek lesznek megadni neki is az útlevelet.
Ha másra nem, de 48 órát biztos kap, hogy haza hozza a családot. Ha már ö is
kint van, onnan segíti Dorin átmenni Ausztriába, a Müller család már várni
fogja, és átviszi őket a németekhez. Nagyszerű terv, gondolta, és meg volt győződve,
hogy sikerül,… sikerülnie kell! Akkor nem is sejtette, hogy semmi sem úgy fog
sikerülni, és milyen árat fizetnek még ezért.
Előadta a tervét Annának. Szegény napok óta nem hunyta le a szemét. Az indulás
napja veszélyesen közeledett, az idő számára felgyorsult, legszívesebben
megállította volna.
Délután beállított Öcsi, az arcáról lehetett látni, nagyon jó híre van, olyan
szélesen mosolygott.
-tratata..ta.. énekelte, és mint egy bűvész, aki most elővarázsol valamit
kivett a zsebéből egy csomag útlevelet. Mind megkapták!
Annának, könny szökött a szemébe. Nem volt irigy csak belegondolt saját
nyomorúságába. Öcsi férfi, mellette lesz
a felesége, a gyerekek is egy kicsit nagyobbak, ö pedig kicsi, és most nagyon
szerencsétlen, és nagyon fél, és vezetni sem tud.. és Budapest is olyan nagy…
Öcsi sorra ölelgette mind a kettőjüket
örömében. Egy dologról azonban ö sem tudott napirendre térni. Ez mindanyiukat
nagyon foglalkoztatta. Ki lehetett az informátor? Hiszen olyan óvatosak volta. Öcsi nem beszélt senkivel a terveikről. Végig
gondolták, Dorin tudott mindent, Öcsinek is jó barátja volt, öt kizárták. András
sem beszélt senkivel, még eddig a két nővérének sem mondta, és nem is akarta,
csak ha eljön az idő, akkor szól Ildinek, Katit nem akarta terhelni még a
tudattal sem. Attilának egy évvel ezelőtt mondta, megszökik, ö pedig viccnek
vette, neki is csak pár hónap és már Magyarországon lesz, ö is ki van zárva.
Az édesapja tudta még, de ö biztos nem szólta el magát, nagyon fegyelmezett és
korrekt ember lévén benne meg lehetett bízni, különben sem veszélyeztetné a
saját fiát. Ezen kívül, szegény a titkot már két hónapja magával vitte a sírba.
Nagyon
beteg volt az utolsó hónapokba. Sokat feküdt, legyengült, de próbálta
méltósággal viselni a betegséget, pedig tudta nem sok ideje van hátra. András
nagyon szerette az apját. Későre melegedtek össze. Abban az időben amikor ö
kamasz volt és a legnagyobb szüksége lett volna rá, az apja a Szamosújvári
disznó hizlaldánál kellett, kényszerlakhelyen dolgozzon, távol a családtól.
Csak éppen nem volt bezárva. A család és András számára pedig mégis mintha
börtönben lett volna, mint János és Béla nagybátya, akik szinten raboskodtak megszenvedve
az elveikért.
Végül
azt sem lehetett kizárni, csak blöfföltek, hátha kiszedhetnek valamit tőlük.
Egy tény megfigyelés alatt éltek, és még óvatosabbnak kell lenni.
Megegyeztek, hogy mindenképpen találkoznak Budapesten. Öcsi megvárja, míg András is kijut, és együtt
vágnak neki a nagy kalandnak.
XIV
Szegény
édesapám, gondolta András, sok gondot okoztam neki. Eszébe jutott a cirkusz a revolverért.
Már tizenegy éves korában dolga lett a rendőrséggel. A világháború idejéről
maradt az apjának egy 9-es kaliberű revolvere, egy egész zacskó tele
töltényekkel. Nem szolgáltatta be a hatóságoknak, hanem jól eldugta a
könyvespolc felső részében, egy kívülről láthatatlan rekeszbe. Úgy látszik
mégsem volt elég jól eldugva, mert András nem volt nyolc éves sem mikor
megtalálta. Nem szólt senkinek, visszatette egy kicsit ö is félt a fegyvertől.
1956.
Forradalom Magyarországon! Az a kérdés, hogy ötvenhat vajon forradalom vagy nemzeti felkelés volt-e, kezdettől megosztotta a
történészeket és a társadalomtudósokat. Andrásnak mindegy volt, csak azt látta,
hogy a szülei a rádiót bújják, mindenki felindult és aggódik, a felnőttek pedig
sokszor sírtak.
Az
iskolában a fiuk a maguk módján értelmezték az eseményeket, mindegyik az
ismételgette, amit otthon is hallott.A négy legforróbb fejű, kamasz, köztük András is
kitalálták, ők segítenek a magyar forradalmároknak, végül is ők is magyarok.
Mindegyik hozni akarta, amije volt, botot, régi kardot,
és András is előrukkolt, hogy neki van fegyvere. A fiuk nem akarták elhinni.
Próbalövészetet beszéltek meg a közeli erdőben, hogy meggyőzze őket. Délután ki
is mentek, András kicsempészte otthonról a revolvert, és 5-6 golyót is magával
vitt, amit csak nem lőttek el, mert féltek nehogy meghallja valaki. A délutáni
találkára az egyikük magával hozott egy másik gyereket is az iskolából. Mint
igazi hősök, megesküdtek kezet kézre téve mind az öten, hogy senkinek egy szót
se, és másnap felülnek a vonatra, Temesvár felé, majd a határon éjjel átszöknek
Magyarországra.
Másnap iskola
helyett, ki az állomásra és felültek az első Temesvár felé menő vonatra, de
csak négyen. Az ötödik, a később hozzájuk csatlakozott fiú, nem jött el. Hogy miért, azt már a következő állomáson
megtudták. A rendőrség várt rájuk, leszállították őket a vonatról, be egy
kisbuszba, és vissza Kolozsvárra. András szerencsére meggondolta magát, és a
revolvert mégsem hozta el, egy kicsit félt tőle. Őt alaposan átkutatták, a
fegyvert keresték, azt hazudta, még akkor délután bedobta a Szamosba, mert
megijedt. A rendőrségen, már majdnem minden szülő is ott volt. Nagyon nagy
botrány lett az ügyből. Mindenki nyilatkozatot kellett, adjon, csak aztán
mehettek el. A négy fiút egy hétre kicsapták az iskolából. Az áruló gyereket a
szülei, átíratták egy másik iskolába, mert senki nem állt többé szóba vele, még
a leány iskolatársak sem.
András
apját visszatartották, és alaposan megizzasztották. Kérdés jött kérdés után, milyen fegyver,
honnan volt, miért nem lett leadva. Szegény apja össze kellett, szedje minden
önuralmát, hogy kimásszon a csávából. Azt mondta egy családi emlék volt még az
első világháborúból, rozsdás volt és el volt romolva, és csak azért volt eldugva,
hogy a gyerekek még véletlenül se játszhassanak vele. Nem lehetett tudni mit
hittek el, mit nem, de még heteken keresztül többször behívatták a rendőrségre.
Egy ismerős román rendőr alezredes közbejárása után lecsendesedtek a dolgok. András
egy egész hónap szobafogságot kapott.
XV.
Julius
eleje volt. Lassan minden elkészítettek. Bevásároltak, eladni való holmit, hogy
pénzhez jussanak, Magyarországon. Valutát nem volt szabad kivinni az országból,
és most András sem akart plusz terhet róni Annára. 100DM, és 500 forint volt minden pénzük, ezzel
nem igen lehetett egy ilyen útnak nekiindulni.
Anna legszívesebben az utánfutót itt hagyta volna, de ö is egyetértet, egyetlen
nagyobb érték, amiért kint pénzt kaphatnak. Az apróságból a pénz a mindennapra
kell, míg Magyarországon tartózkodnak.
A gyerekek nem tudták mi készül. Meg voltak zavarva, az egész, máskor békés
kiegyensúlyozott hangulat, mintha megváltozott volna. Apa mint egy gép,
járkált egész nap, intézkedett, kissé türelmetlen lett. Anya, sokat
könnyezett, és mintha most még kedvesebb lett volna
hozzájuk. Többször simogatta és ölelte magához őket, mint máskor, mintha náluk
keresne menedéket. Próbált uralkodni magán, de nagyon nagy volt a teher, amit
hordani kell, még nagyobb a bizonytalanság, ami rá várt. Sokszor
kérdezték:
-
Mami.. van valami baj?
-
Nincsen kicsim, ...csak mami egy kicsit fáradt, és meg is vagyok hűlve, attól
könnyezik a szemem
- Mami, de te sírsz - monda Pannika, és odabújt hozzá
Ez még rosszabb volt, és most már tényleg
sírt, nem magyarázkodott csak ölelte Pannikat, majd Zoltit simogatta, aki
szintén odabujt és a fejét az ölébe hajtotta.
Andrással is kevesebbet beszéltek. Már mindent többször konkrétan megbeszéltek.
András érezte milyen nagy terhet rótt Annára, és szinte bűntudatosan kerülte a
tekintetét. Anna is eleget akart mindennek tenni, és tudta menyire fáj neki, ha
őt sírni látja. Minden össze volt csomagolva, pár apróságon kívül. Így teltek a
napok, míg egy este azt mondta András:
- Mami, holnap reggel indulunk - és habár Anna is tudta, most már menni kell,
neki úgy hangzott, mint egy ítélet, amit most mondtak ki.
- Tudom, válaszolt elhaló hangon.
Ez volt az első éjszaka mióta megházasodtak, hogy külön szobában feküdtek le.
Elköszöntek egymástól, mint máskor, és közösen elhatározták, hogy mind a ketten
megpróbálnak nem beszélgetni, nem gondolkozni csak pihenni. András nagyon nehezen
aludt el, próbálta rendszerezni a gondolatait, mindent még egyszer átgondolt.
Ránézett az órára, .. ó már fél kettő. Csendben kilopakodott a nappaliból, meg
akart győződni róla, hogy Anna alszik. Feltűnt, mind a két gyerekszoba ajtaja
nyitva van. Megpattintotta résnyire a hálószoba ajtaját. A látványtól neki is
nedves lett a szeme.
Anna hanyatt feküdve mind
a két karjával átölelte a gyerekeket, a fejük szorosan egymás mellett, kicsi
kezükkel átölelték az anyjuk nyakát, így aludtak el hárman.
XVI.
Hétfő reggel 1986.július
14. Menni kell. A gyerekek kivételesen csak egy-egy játékot vihettek magukkal,
amihez a legjobban ragaszkodtak. Ők nem is sejtették, csak ennyi emlék marad
gyermekkorukból, amit most magukkal visznek. Zolti a Bodri kutyáját, Pannika
pedig a Brumi mackót választotta. Nem nagyon értették, hogy annyi hely van az
autóban és ők csak egy játékot vihetnek. András pedig nem magyarázhatta meg,
nincsen kizárva, hogy vonattal, vagy busszal is fognak utazni, és ezért
mindenből a minimumot csomagolták. Anna, mint az utóbbi
napokban könnyes szemmel járta körbe a lakást, mintha mindentől búcsút venne.
Nagyot sóhajtott és aztán kiment. Tudta ide soha többé nem jön vissza.
Az autó a garázs előtt állt,
mivel a kabinnal nem fért be. András arrébb vitte kihúzta bentről az utánfutót,
és ráakasztotta. Beültek. András vezetett, mellette Anna, a
két gyerek a hátsó ülésen szinte a kabinban, szorosan egymás mellett, a plüss
állatkákkal a kezükben. Aki őket így látta volna nem is sejti micsoda dráma ez,
milyen vegyes érzések kavarognak a fejekben. Egy család szabadságra megy, nem
életük legnagyobb kalandjára készül.
Anna még egyszer
visszanézett, amíg az autó kifordult a parkolóról, és a szomszéd épület el nem
takarta az ö lakásuk ablakait. 152 kilométer a határ. András
szinte kívülről ismerte az utat. Számtalanszor tette meg, főleg az utóbbi
időben a rövid két napos kirándulásokkal.
A fák mind gyorsabban
suhantak el mellettük, szótlanul ültek, a motor egyenletesen zúgott, és már
megtettek már 30 kilométert mikor András megszólalt. Hangja színtelen, szinte
bántó volt, mikor megkérdezte:
- Tehát, mi az első
tennivaló?
Annát mintha álomból ébresztette volna fel, felemelte könnyes szemeit,
ránézett Andrásra.
- Nem tudom - suttogta, és
sírva fakadt.
András hirtelen nem is
tudta mit tegyen, de a bosszúságát legyőzte a sajnálat, és immár nem is tudta
hányadszor, el kezdte újra magyarázni a teendőket. Anna nagyon is jól tudta.
András már számtalanszor elismételte, és ö újra, meg újra visszamondta, mint
egy leckét. Valahogy most azonban annyira kicsi lett a szíve, összeszorult a
gondolatra, még egy jó óra aztán elválnak, és ki tudja menyi időre, így nem
tudott racionálisan gondolkozni.
Fogytak a kilométerek. Egy
idő hallgatás után Anna szolalt meg először, és mint egy gép mondta:
- Először Károly bácsihoz
megyünk, a gyerekeket biztonságba helyezem náluk. Felveszem a kapcsolatot a sasadi elnökkel, akit jól ismerek, ö
beutaltat egy kivizsgálásra egy korházba az ismerősein keresztül, mert idegösszeroppanásom
van. Megint elkezdett pityeregni, de
folytatta:
- Károly bácsi küld neked
egy táviratot, amiben megírja, korházban vagyok, állapotom kritikus, azonnal
gyere utánam.
- A távirat legkésőbb kedd
reggelig ott kell legyen, hogy te kedd délutáni kihallgatásra jelentkezhess.
Másodszorra már sírva
kezdte: - Először Károly….
- Mami kérlek, hagyd abba
- most már Andrásnak is könny volt a szemében, meg kellett törölje a szemét
mert, az út elhomályosodott. Szerencsére az út és a motor zaja elnyomta a
beszélgetést, így a gyerekek nem vették észre min megy keresztül ez a két
szerencsétlen ember. A fájdalom, a remény, az elválástól, és a
bizonytalanságtól való félelem, iszonyú erővel járta át az idegeiket. A hátralevő utat szótlanul
tették meg. Nagyváradon áthaladva, az első parkolóban álltak meg. Anna átült a
kormányhoz, könnyei már elapadtak, csak a szeme volt piros. Megölelték egymást, mind szorosabban, és ahogy teltek a másodpercek annál
szorosabban. András érezte menni kell, mert most őt hagyja cserben az ereje,
egy utolsó csók, magához ölelte mind a két kicsit, őket is megcsókolta, majd
motyogott valamit:
- Aztán mamának szót
fogadni, …és jók legyetek.
Megfordult és elment. Nem tudott visszanézni, pedig érezte a három szempár
tekintetét, ez áthatolt a tarkóján, és olyan fájdalommal hasított a szívébe
hogy ezt évtizedek után is érezte, ha csak rágondolt.
A váradi állomás
éttermében ült egy asztalnál, várta, teljen az idő a vonatindulásig. A fejét a
tenyereibe temette, úgy nézett ki, mint egy ittas ember, pedig nem ivott
semmit, csak borzasztóan egyedül volt, úgy érezte mindent elvesztett, ami drága
volt neki.
XVII.
A Tétényi úti Szent Imre korház
udvara tágas volt, tele zölddel, fákkal, bokrokkal, közöttük sétányok
kanyarogtak, egészséges ember azt gondolná egy parkba vagy inkább botanikus
kertbe tévedt. Anna megkereste a legfélreesőbb padot, ezen ült már közel egy
órája. Ötödik napja, hogy itt van. Az előző hét mintha egy álom lett volna,
annyira irreálisnak tűnt minden.
Mikor elvált Andrástól,
hirtelen rászakadt a felelősség, előtte a 250 kilométeres út, Budapestig, vele
a két gyerek, akik mintha hirtelen felnőtté váltak volna. Mintha értenék itt
valami nagyon nagy, valami nagyon fontos történik, és most mindent szabad csak
butáskodni nem, meg igazán jól kell viselkedni nehogy anya még szomorúbb
legyen. Zolti rögtön átvette a férfi szerepét, és előre ült mellé. Tényleg csak
akkor szólalt meg, ha szükség volt rá, és ezért ő magában nagyon
hálás volt. Az autóval még elboldogult, azonban minden előzés egy igazi kihívás
lett. Az első, az a szekér, amelyik 4 kilométert ment előttük, míg végre letért
az útról. A hátuk mögött haladók valószínűleg hamar véleményt alkottak az ő vezetői tudásáról, még olyan is akadt, aki végre elhaladva mellettük a felmenőket
emlegette, erélyes kézmozdulatokkal támasztva alá a mondanivalóját. Ez nem
zavarta, és egy teherautó, amelyik sem túl gyorsan sem túl lassan haladt, lett
a segítsége. Beállt mögé és így jutottak el a város széléig. Itt aztán végleg
elhagyta az önbizalma. Megálltak. A rádió, és a kazettofon is felmondta a
szolgálatot. Anna kiszállt és egy telefonfülke után nézett. Szerencsére annyira
közel talált egyet, hogy nem kellett szem elöl veszítenie az autót. Gábort, András unokaöcsét
hívta, aki, amikor megtudta, hogy Anna egyedül van a két gyerekkel azonnal
indult is értük.
Visszaért az autóhoz ahol Zolti
már a szálakat húzogatta a rádiónál és, hogy mit csinált mit nem, de a rádió
újra működött. Anna most akaratlanul
is elmosolyodott, mert eszébe jutott a kenyérüzlet. Míg Gáborra vártak bementek
egy közvetlen az út melletti kenyeres üzletbe.
- Sajnos nincs már
kenyerünk - mondta sajnálkozva az eladónő.
- Miért kérdezte Anna - az
ott a polcon nem eladó? Kérdezte Anna csodálkozva, és rámutatott egy pár
kenyérre, ami a hátsó polcon volt.
- Hááát, az tegnapról
maradt.
Erre mind a hárman
összenéztek és elkezdtek nevetni. Szegény nő sehogy sem értette, mi történik,
talán valami nevetségeset mondott? Még akkor is nevettek, amikor, a nekik finom
másnapos kenyérrel már az utcán voltak.
Gábornak egy jó félóra kellett,
míg átvergődött a Pesten a nagy forgalomba. Magyarázkodásra nem volt idő, azt
majd otthon. Beállt eléjük és szép lassan átvezette őket Budapest másik felére
ahol ő lakott. Gábor egy nagyon rendes fiú lévén mindig mindenkinek segíteni
akart. Ezt sokan ki is használták és sokszor lett a jóhiszeműségének az
áldozata. Jóban voltak. Többször járt Kolozsváron Andráséknál, és sok közös
emlék fűzte őket egymáshoz. Aznap ott is aludtak. Anna olyan fáradt volt, hogy
ahogy letette a fejét, abban a pillanatban ájulásszerű állomba merült. Vadakat
álmodott, most már nem emlékezett pontosan, hogy mit, de sokat hánykolódott,
mintha egész éjjel üldözték volna.
Másnap reggel átköltöztek
Károly bácsihoz, Budára, az Eszék Tamás utcába. Károly bácsinál, mint egy
családi diszpécser központban állandóan jöttek, mentek a rokonok. Neki is öt
gyermeke, három fia és két lánya volt. Felesége Kata néni a megtestesített
nyugalom, nem lehetett kihozni a sodrából, pedig ha a lurkók összejöttek, akkor
igazán világvégi állapotok uralkodtak a lakásban.
Ők is nagyon csodálkoztak,
hogy Anna egyedül jött a gyerekekkel. Miután még aznap délután egy másik rokon magához
vitte Pannikat és Zoltit, nyílt alkalom arra, hogy Anna beszámoljon részletesen
az utóbbi hetek hónapokról, meg persze a tervekről. Mikor befejezte síri csend
lett a szobában. A csendet Károly bácsi törte meg. Csak annyit mondott:
- Rendben van.
A három nap, míg beutalták
a korházban, nehezen telt. Habár a gyerekekre nem volt gondja, mégis aggódott
értük. Ők viszont annál jobban érezték magukat. A játszótársak, végül is harmadfokú
unokatestvérek egykorúak voltak velük, és igazi nagyvárosi csibészek.
Rengeteget csatangoltak a városban, papírt, meg üres üvegeket gyűjtöttek, hogy
aztán pár fillért kapjanak érte. Lego-ra, és fekete rágógumira gyűjtöttek. Ez
volt a nagy, Kolozsváron elérhetetlen álom. Ő felkereste a sasadi kapcsolatot. Vele is
őszinte kellett legyen, mert szüksége volt a segítségre, és nem is csalatkozott,
mert neki köszönheti, hogy most itt ül a korházban. Tegnap küldte el Kata néni
a táviratot, aminek a szövegezése is sok vitára adott alkalmat. Maga nagyon
vallásos lévén ellenezte, hogy beírják, hogy Annának kevés esélye van a
túlélésre. Nem szabad a sorsot kihívni magunk ellen, mondogatta. Végül
megszületett a távirat, amiben értesítik Andrást, hogy Anna nagyon beteg,
korházban van, és nem tud gondoskodni a gyermekekről, ezért sürgősen haza kell vinni
őket.
Anna számolgatott, tegnap
ment el a távirat, holnap reggel már András kezében lesz, és délután mehet is a
kihallgatásra. Ha minden jól megy, csütörtök délre meglehet az útlevele. Ma még
valami analíziseket csinálnak, és az orvosnő ennek függvényében, valami
hátgerinc váladékvételről dönt. Most ez mind nem számit csak legyek túl rajta.
Vasárnap meglepetésszerűen
meglátogatta Dorin a korházban. Először Károly bácsiéknál kereste, és ott tudta
meg, hogy ö korházban van. Útban volt haza. Megbeszélték, ahogy megérkezik
András, telefonálnak, és egyeztetnek mikor és hol tudnak találkozni. Csak telne el ez a pár
nap, és akkor újra együtt lehetnek, gondolta Anna, és nagyot sóhajtott.
Nézte a fákat, óriási
lombjai szinte betakarták az udvart, a napfény is harcot vívott a lombokkal,
hogy át tudja küldeni köztük a sugarait. A levelek mintha értették volna, hogy ez
egy játék, a természet játéka. A szellő
segített nekik, finoman ringatta őket, és a sugarak is belemenve a játékba hol elbújtak,
hol végig siklottak rajtuk. Az utca zaja, tompán szűrődött át a kerítés felől,
mivel azonban egyenletes morajjá vált nem volt zavaró.
Anna felállt, egy idősebb
nő közeledett a pad felé, nem volt kedve most senkivel beszélgetni, inkább
visszament a szobájába. Még egy pár
nap…
XVIII.
A vonat aránylag üres volt
és András leült egy üres fülkében. Nem tudott magához térni. Most ütött ki
rajta a fáradság. Az utolsó napok eseményei mintha egymásra torlódtak volna,
egy óriási súlyt alkotva nehezedtek a mellére, az agyára, és a végtagjaira is. Kivánszorgott
az állomás előtti térre, és leintett egy taxit. Ha ritkán taxiba ültek, ő mindig
előre ült a sofőr mellé, és beszélgettek, most azonban beült a hátsó ülésre,
jelezve, hogy magára akar maradni. Hátradőlt és behunyta a szemét. Hamar
megérkeztek, arra riadt fel, hogy megáll az autó, és a sofőr gyakorlott
mozdulattal csapja le a tarifa számlálót. Kifizette, a taxi elment, ő még ott ált a
bejárat előtt mintha félne bemenni. Meggyújtotta a villanyt és
állt az üres előszobában, majd lassan végigjárta a lakást. Sokáig nézte az üres
gyermekszobákat, bement a hálóba, és végigdőlt, úgy ahogy volt ruhástól az
ágyon. Fejét a párnába temette, és csak a válla remegése árulta el… zokogott. Évek múlva is
visszaemlékezett erre a napra. Azt hitte nagyon erős, de ahogy magára maradt,
és rádöbbent, hogy az is előfordulhat, hogy évekig nem látják egymást, félelem,
keserűség, és önvád töltötte meg a lelkét.
Kedd reggel. András későn
ébredt, csodálkozott, hogy ruhástól aludt el, hogy mikor arra már nem
emlékezett. A távirat! Meg kellett volna jönnie, biztos nem halotta a csengőt,
és rohant is le a postaládához, ott kell, legyen az értesítés. A postaláda üres
volt, ránézett az órájára, Istenem, már fél tizenegy. Már rég itt kéne, legyen,
hiszen megbeszélték, hogy hétfőn mindenképpen küldik. A hajnal negyedben külön
postafiók működött, nem mesze Andrásék házától. Hamar lemosta az arcát, és
rohant a postára. Nagy vitrinszerű üvegablakokon be lehetet látni a posta helységébe.
Csak két alkalmazott volt a hosszú pult mögött, két nő, egymással beszélgettek.
András bement, udvariasan köszönt, tudva, hogy egy megbántott tisztviselőnél
nincsen kellemetlenebb ember, és menyire ki van nekik szolgáltatva.
Már a régi volt. Az agya
tisztán működött, új és újabb lehetőséggel számolva kombinálta a teendőket.
- Jó napot - válaszolt az
egyik nő - mit óhajt?
- Hm...igazán egy
táviratot várok, egy fontos értesítést.
A két nő összenézett, és
mintha tudnának valamit összemosolyogtak. András nem értette, ez látszott is
rajta, mire az egyik nő:
- Hát mindegy magának
megmondjuk. Aurel, szóval Aurel néha be szokott rúgni, és akkor nem jön
dolgozni. Ezen aztán mind a ketten jót kacagtak.
- Na de ilyenkor ki viszi
ki a táviratokat - kérdezte András.
- Senki - jött az egyszerű
válasz - na de várjon, megnézem, hogy is hívják magát?
András megmondta, majd
követte a nőt, aki hátra ment a pult végére, és megállt egy gép előtt, amiből
legalább egy és fél méter hosszú papír lógott ki. Felemelte, és mint aki nem először
csinálja, végig pasztázta a le nem szakított táviratokat. Középen megállt a
keze.
- Itt van - letépte, de
meggondolta magát - nem adhatom oda, nem szabályos, különben van személyi
igazolványa?
András már tudta mi a
dolga.
- Nincsen - válaszolta - de
rögtön hozom, tíz perc és itt vagyok.
Már rohant is. Tudta, hogy
otthon mindig van egy két tábla csokoládé, szintén „fizető” eszköznek. A
személyi igazolvány mindig nála volt, de így megvolt az ürügy miért kell
mennie. Pár perc alatt visszajött,
megvárta, míg a közben bejött két klienst kiszolgálták, aztán a pultra tette az
igazolványát, meg a csokoládét. Az édesség, megtette a hatását, igazolvány sem kellett
és kezében volt a távirat. Hazament, leült és
gondolkozott. Délután öt órára, lent kell legyen a belügynél. Mi kellhetne még? Ki kell védeni mindent ami,
keresztezheti a terveit, és már ment is, egyenesen a törvényszékre ahol a
sógora dolgozott. László a kriminalisztika laboratóriumnak volt a főnöke, és e
hangzatos titulus ellenére a világon nem volt nála békésebb ember. Neki
beszámolt a terveiről, mivel tisztában volt vele menyi kellemetlenséget
okozhat. Ő azonban vállalta a tudat terhét, és a velejáró kockázatot.
Hozzá ment mivel ott le
tudta fordíttatni a táviratot. Számolt vele, magyarul nem fogadják el. László,
komolyra vette Anna állapotát, aggódott érte. Kitett magáért, az András
kérésére utánajárt, így rögtön hitelesítették a fordítás egyik példányát. Elköszönt és rohant is
tovább a távirattal az egyetemre.A szabadsága két nap múlva lejár, és habár tudta nem is lesz rá többé
szüksége, mégis elővigyázatosságból, meg akarta hosszabbítani egy pár nappal. Milyen
jól tette…
A titkárságon mind olyan
együttérzéssel olvasták a táviratot, hogy András szinte megszégyellte magát.
Minden további nélkül kapott még öt napot, erről egy igazolást kért, és
ráíratta, az útlevélosztálynak.
Most már jöhet a délutáni
kihallgatás, gondolta. Ránézett az órájára, már nincs is ideje hazamenni, úgy
eltelt az idő a szaladgálással. Beült egy kávézóba, kért egy kávét, és vett
magának egy süteményt. Akaratlanul is elmosolyodott, ha ezt Anna látná
gondolta. Még otthon sem evett igazán édességet, nem hogy egy kávézóban
rendeljen. Éhes volt, tegnap óta nem evett semmit. Lassan itta a kávéját és még
egyszer alaposan átgondolt mindent. Mit mondjon, hogyan viselkedjen, és főleg
milyen sorrendben játssza ki az aduit, hogy ne tudják sarokba szorítani. Úgy
készült, mint egy nagy játszmára. Igaza volt, ez volt élete legfontosabb,
különben egyetlen játszmája, ahol a figurák élő emberek, és a sakk matt után is
tovább játsszák a partit életük végéig. Felállt, most már indulhat.
XIX.
Az orvosnő reggel a
kötelező vizit után, visszatért Annához.
Hátgerinc váladékot vettek tőle, mert az orvosnő nem volt megelégedve
azzal, hogy a CT nem mutatott ki konkrét diagnózist.
Ahogy szűnt meg az
érzéstelenítő hatása, úgy erősödött Anna fejfájása. Annyira kába volt, hogy
gondolkodni sem tudott. Nehezen feltápászkodott, és kisétált, vagyis inkább
kitámolygott az udvarra. Az udvar végében a pad lett a mentsvára, ide húzódott
vissza naponta többször is, ha magára akart maradni.
Magába roskadva ült a
padon. Furcsa módon, emlékezetében mind régi képek jöttek elő, melyeknek semmi
köze sem volt a mostani helyzetéhez. Nem volt könnyű gyermekkora. Az édesanyja önhibáján
kívüli, három nem sikerült házassága rányomta a bélyegét az egész
gyermekkorára. Az első férjét, akitől egy fia született, a háború után
halottnak nyilvánították, mivel az általa vezetett katonai teherautót
felrobbantották. A valóság azonban, hogy aznap nem ő vezetett csak az ő iratait
találták meg benne. Ő fogságba esett. Az édesanyja, aki halottnak vélte újra
férjhez ment Anna édesapjához, azonban a jól indult házasságot, mint már sok
más estben egy pár év után az alkohol tett tönkre. Napirenden volt a
veszekedés, és néha a fizikai bántalomtól sem riadt vissza az apja. A legjobb
menedék az ágy alatt volt. Ide bújt Anna, mert a dupla ágy a fal mellett elég
mély volt ahhoz, hogy seprűvel sem tudták kikergetni. Itt kucorgott ameddig a
vihar lecsendesedett. Végül elváltak. Az apja nem tudott belenyugodni a
válásba, hol könyörgött, hol fenyegetőzött. Pokol volt az életük. Az édesanyja,
hogy ettől megkímélje, Annát az egyik nagynénjéhez küldte Bikszádra. Itt kezdte
az iskoláit. A falunak mindössze ezerötszáz lakosa volt, nagy részük avasi
román. Csak egy magyar nyelvű osztály volt összesen hét gyerekkel, és a tanító
néni a korkülönbségekre való tekintettel, egyszerre tanította az elsős és a
negyedik osztályos anyagot is.
Miután visszakerült az
édesanyjához Szatmárra, következett egy pár többé-kevésbé nyugodtabb év.
Azonban nehezen boldogultak egy fizetésből hárman, új mostohaapa jött a házba.
Egy elvált ember, akinek a gyermekei árvaházban nevelkedtek, mert az anyjuk
hivatalosan elmebetegnek volt nyilvánítva. Anna édesanyja a jó szívével kivette
a gyerekeket, úgyhogy a család hirtelen három gyerekkel nagyobb lett.
Annának most eszébe
jutott, hogy még egy év sem telt el az új testvérekkel, amikor megjelent még egy
fiú, akinek a létezését mostohaapja addig nem vallotta be, és aki miután
leszerelt a katonaságból természetesen hozzájuk jött. Ez már sok volt Annának.
Nem szerette a mostohaapját és a tanulási lehetőség Kolozsváron,
megkönnyebbülés volt számára. Az édesanyja sem bírta erővel, és elhatározták,
ahogyan befejezi a tanulmányait, bérelnek egy kicsi lakást és magához veszi őt.
Annának könnyes lett a
szeme mindig, ha ez eszébe jutott. A sors nem akarta, hogy az édesanyja annyi
nehéz év után révbe jusson. Az Isten, negyvenkilenc éves korában magához szólította. Vannak dolgok,
amiket nem lehet megmagyarázni, az apja, aki soha nem mondott le a családjáról,
minden előzmény nélkül két hétre rá követte. Anna arra gondolt talán most
együtt vannak. Mióta elindultak, ez járt
a fejében, nehogy ő is a szeretett férje, és a gyerekek apa nélkül maradjanak.
Kétségek gyötörték, vajon jól döntöttek, minden jóra fordul, tényleg sikerül,
amit András eltervezett?
Összerázkódott. Most vette
észre, hogy mellé ült valaki. Köszönt. A fájdalmas kalandozás a múltba annyira
lekötötte, nem vette észre hogyan telt el az idő.
- Kérem, ne menjen el - szólt
a nő, aki mellé ült - nem akarom zavarni.
- Óh, nem zavar, nekem már
rég mennem kellett volna, csak egy kicsit… elkalandoztam
XX.
Az épület, a titkárnő, aki
mosolyogva fogadta, emlékezve a karton fizetőeszközre, amit utoljára kapott,
már ismerős volt. A hosszú világos folyóson sétált, le-fel, és egy negyedóra
sem telt el mikor szólították. Hát újra itt van. A kép, a
szín ugyanaz, és az ezredes mintha haza sem ment volna, úgy ült a helyén, ahogy
utolsó találkozásukkor hagyta. Most azonban megpróbált olyan szerencsétlen
képet vágni amilyet csak lehet, az igazság az, hogy ehhez nem is kellett nagyon
erőlködnie.
- Nagyon hamar látjuk
viszont egymást - mondta felhúzva a szemöldökét ezzel is kifejezve a
csodálkozását, pedig biztosan eljutott hozzá az információ, hogy miről van szó.
András már kora délután, elmondta a titkárnőnek, miért kéri újra a segítségét.
- Sajnos igen, ma kaptam a
táviratot, hogy Anna nagyon beteg.
Mivel az ezredes nem szólt,
elővette a táviratot, közelebb lépett az asztalhoz és odaadta. Az ezredes,
figyelmesen végignézte, majd hozzátette:
- De hiszen ez magyarul
van, én ezt nem értem - mondta pedig legalább olyan jól tudott magyarul, mint
minden olyan magasabb rangú tiszt, aki nap, mind nap a magyar kisebbség
problémáival konfrontálódott.
- Ó... elnézést, én ezt
lefordítattam - mondta András és kivette a másik zsebéből a lefordított
példányt és átadta.
Újabb hosszú szünet
következett, miután az ezredes kétszer is átolvasta, majd letette maga elé az
asztalra.
- Nagyon sajnálom, hogy
beteg a felesége, és… hogyan is mondjam, nem kételkedem a hitelességben,
viszont ezt bárki fordíthatta, és ilyen esetben ezt hitelesíteni kell. Kérem,
hitelesítse, és jöjjön el a jövő héten, akkor meglátom, mit tehetek. A játszma
bejött, András magámba mosolygott, és nagyon naivan megjegyezte:
- De hiszen én
hitelesítettem - és kérdően nézett az ezredesre.
Az ezredes nem tudta mire
vélni a dolgot, és átnyújtotta az asztalon a papírt. András elvette és
csodálkozást tettetve mondta:
- Tényleg ez nem az, hova
tehettem - és kotorászott a zsebébe, közben folytatta:
- Még az illetéket is
kifizettem, itt kell legyen , most már mindent összekavarok - és tovább kezdte
kiüríteni a zsebeit, pedig nagyon jól tudta melyik zsebében van.
- Megvan - szinte
felkiáltott és odaadta, az ezredesnek.
Ez elvette, és komoran
nézte hol a papírt, hol Andrást, nem tudta eldönteni, ez most szándékosan
játszik vele vagy tényleg ennyire meg van zavarodva. Érezte, hogy, ez az adu
kiment a kezéből és megpróbálta kijátszani az utolsót, hogy mégis
elhalaszthassa az egyértelmű pozitív választ, amit ilyen esetben köteles adni.
- Azt hiszem mégis a jövő
héten találkozunk, mivel tudomásom szerint önnek nincsen már szabadsága.
Mindent tudtok, gondolta
András, csak azt nem hogy én is gondolkodom, és akár mit csináltok, úgyis
megszökök.
- Óh… persze én is
gondoltam erre - mondta - és ma mielőtt idejöttem, voltam az egyetemen és
kértem még egy hét szabadságot.
- ?
- Igen... a papír - és
megint kezdődött a kotorászás, majd odaadta az egyetem igazolását a szabadság
hosszabbításáról.
Az ezredes nem tudta
titkolni az idegességét, és szinte türelmetlenül nyúlt a papír után. Letette
maga elé, meg sem nézte.
- Három nap,…háromnapi
tartózkodásra tudok engedély adni ilyen esetben, gondolom ez elég, hogy
egészségben hazajöjjenek. Csütörtökön jelentkezzen az útlevélosztályon.
- Most elmehet - mondta
meg sem várva András válaszát.
- Köszönöm szépen, remélem
minden rendben lesz - de ez már inkább a saját biztatására mondta, nyúlt a
papírokért, de az ezredes rátette a kezét jelezve, hogy ezek itt maradnak.
Nehezen tudta palástolni
az örömét, meg kell tartsa az aggódó arcot, lehajtott fejjel távozott, a
titkárnőnek külön megköszönte még
egyszer a segítségét, és reméli nem fogja többet zavarni. Ez már igaz volt. Kettesével
vette a lépcsőket, úgy rohant le mintha attól félne, nehogy közben
visszahívják, hogy csak tévedés, mégsem kaphat útlevelet, vagy ilyesmi…
XXI.
A testvérében, Ildiben megbízott,
és rá rótta akaratlanul is a terhet, ami a szökés után rázúdul. A másik
testvérét csak azért nem tudatta terveiről, hogy minél kevesebb ember legyen
erkölcsileg társa egy illegális akcióban, így egy esetleges lebukás esetén
senkit sem keverhet bajba.
Precíz ember lévén tudta
mit kell tenni. Először is, mások rossz tapasztalatából kiindulva, ki akarta
zárni a lehetőséget, hogy elmenetele után, valótlan dolgokkal megvádolhassák. Sajnos már volt példa, ha valaki elszökött, a
munkahelyén hirtelen nagy hiány keletkezett, mindenki lopott, amit tudott, amit
természetesen az elmentre kentek. András
a fizika katedrán elég sok nagy értékű műszerért felet. Ezeket akarta
biztonságba tudni. Még a szabadságra menetele előtt, mindent bezárt, és a
kulcsokat nem adta le a portán, ahogy ezt a belső szabályzat megkövetelte,
hanem magánál tartotta. Ha mégis keresik, őt hívják fel először és akkor
megmondja egyszerűen elfelejtette.
Egy listát készített
mindenről, ami a katedrán volt, és egy pontos kimutatást melyik műszer melyik
szekrénybe van bezárva. Ezt a kulcsokkal együtt betette egy borítékba. Egy
másik borítékba a katonakönyve, a harmadikba fontos iratok egy barátjának.
Mindegyikre a cím, kihez kell eljussanak a boritékok, ha ő már elment. Ezeket vitte el a
nővéréhez, egy rend lakáskulccsal. Megbeszélték, ahogy átjutott Ausztriába,
telefonál, és még mielőtt a Securitate rátehetné a kezét a lakásra, Ildi mindent
ment, ami menthető. A borítékokat feladja a címzetteknek. Habár kizárta a
lehetőségét, hogy lebukjon, tudat alatt mégis volt egy kis kérdőjel. Ezért
küldte vissza a katonakönyvét is, mert ezt kivinni az országból szigorúan tilos
volt, és egy esetleges kudarc után más elbírálásban részesülhet.
Hosszasan elbeszélgettek,
nehéz volt így egymás mellett ülni azzal a tudattal, talán évek telnek el, míg
újra láthatják egymást, vagy talán soha többé. András, a szó szoros értelmében
hagyakozott. A család kis kedvencét Kokót
a kis törpepapagájt is Ildire bízta. Kedves kis madár volt Kokó, annyira
ragaszkodott Andráshoz, ha meghallotta a hangját már repült is a vállára. Ha el
akart menni otthonról, vékony női hangon köszönt el, ha Kokó éppen szabadba
volt, mert különben nem tudott tőle szabadulni. Mindenképpen kényes
helyzetbe hozza a családot, ezzel tisztában volt, és bármenyire sajnálta, de
számára nem volt más kiút.
XXII.
Végre csütörtök reggel.
Nem sokat aludt az utóbbi napokban, ez meg is látszott rajta. Természetesen az
ismerősöknek, akik tudták, hogy Anna Budapesten van a gyermekekkel, ha
érdeklődtek elmondta, hogy milyen bajban van, és kénytelen utánuk menni.
Megtanulta, ne bízzon senkiben. Az útleveleket a
rendőrségen tartották, és csak indulás előtt, adták kézhez a személyi
igazolvány letétele után. Kétszer egy heten, kedden és csütörtökön reggel
nyolctól tizenkét óráig.
Szűk, hosszúkás,
levegőtlen helységben várakoztak az emberek. A tény miatt, hogy nemsokára
kezükben lesz a rég várt útlevél nem is érezték, menyire megalázó, itt
ácsorogni és várni egy olyan jogra, amelyik a világ majdnem minden országában
természetes, a szabadság.
A
jobb oldalt három lefüggönyözött rácsos ablak mögött ültek a tisztviselők, és
egyenként szólították név szerint az embereket. Helyesebben csak egy, mert ma a
másik két ablak be volt zárva. Az ablakon csak egy nyílás volt lent, ezen kellett
beadni az értesítést, hogy megkapja az útlevelet, meg a személyi igazolványt.
Ha az ember állva maradt és
úgy próbált értekezni a bennlévővel, ez nem működött mivel az nem hallott
semmit, ezért aztán kétrét görnyedve kellett beszélgetésre az alsó nyílást
használni. Ettől a testtartástól még megalázóbbá vált az egész. Sokszor eltelt egy negyed vagy akár egy fél
óra, anélkül hogy bárkit is hívtak, hogy miért senki sem tudta. Ritka, de volt
olyan is, aki nyugati országba utazhatott, ezek voltak az igazi nagymenők. Nem
is titkolták, ha volt ilyen köztük, mindenkivel szóba elegyedtek:
- Maga hova utazik? Kérdés,
amelyik után ők is mondhatták:
- Én Németbe, vagy Kanada,
vagy akárhova…
András behúzódott egy
sarokba, és kinézett az ablakon. Szándékosan állt háttal a többieknek, hogy ne
keljen beszélgessen senkivel. Elmerült a gondolataiban, és mintha nagyon
messziről jönne a hang, úgy hallotta időnként a szólítottak nevét. Az emberek
fogytak, és őt még mindig nem szólították, habár már itt áll három és fél órája.
Közeledett a záróra. Már csak hárman voltak, amikor az egyik illetővel közölte
a tisztviselő, hogy valami tévedés van, mégsem utazhat. Még nézni is rossz volt,
és arra gondolni, vele is történhet ez bármikor.
Most már a harmadik
függöny is be volt húzva, és őt még nem hívták. Átejtettek, gondolta András és
kezdett igazán nyugtalan lenni. Ebben a pillanatban egy
kicsi rés támadt az függönyön, és a tisztviselő a nevén szólította, és meg sem
várva az András hangos kiáltását, újra behúzta a függönyt.
- Igen itt - kiáltott még
egyszer András.
Az agyát elöntötte a vér.
Odaugrott az ablakhoz és tiszta erejével elkezdte ütni a vastag ablaküveget.
Egy perc sem telt el, ami Andrásnak, végtelennek tűnt, amikor végre szétnyílt a
függöny. A tisztviselő már állt, mint aki már készül elmenni. Vizenyős halszeme
volt és nagyon csúnyán nézett Andrásra.
- Iancu ezredes mondta,
hogy jelentkezzem az útlevelemért.
- Aha…maga az, kérem az
igazolványát.
András beadta a ablakon,
mire a függöny újra bezárult. Így telt el megint jó öt perc. Nem tudta mi
történik odabent, az volt az érzése mintha beszélgetést hall, de az is lehet,
hogy képzelődött. A vele utolsónak maradt alacsony asszony, félénk arccal nézte
a történteket. Ő is odamerészkedett az
ablakhoz és bekopogott.
Ez olyan volt, mint egy
rosszul sikerült bábszínházi előadás, csak itt a bábuk maguk az emberek. A
függöny újra nyílt, és a tisztviselő mintha nem is Andrástól vette volna az előbb
el az igazolványát, rá sem nézett és az asszonnyal foglalkozott. Mikor végre
végzett vele, megjegyezte már lejárt a munkaideje, és András jobban tenné, ha a
jövő héten jönne újra.
Ha valakit egy
pillantással meg lehetne ölni, akkor András ott helyben megölte volna. Később
visszagondolt erre, és még sokáig látta maga előtt azt a megdöbbent arcot,
amelyik elsápadva nézett szembe vele az üveg mögül. Kiadta az útlevelet, de nem
állta meg megjegyzés nélkül:
- Máskor legyen itt
idejében.
Kezébe vette és mintha egy
kincset tartana a kezében, óvatosan lapozgatta, míg eljutott arra az oldalra
ahova a vízum be volt pecsételve. A lélegzete is elállt, az útlevél már egy és
fél hónappal ezelőtt ki volt állítva. Most jött igazán rá milyen játszma volt
ez, az idegek, a kitartás, taktika. Az ő játszmája.
XXIII.
Anna állapota az utolsó
vizsgálat után sokat romlott. Az elején félig meddig megjátszott
idegösszeroppanást a realitás vette át. Teljesen kimerült. Miután a hátgerincét
megpunkciózták, elviselhetetlen fejgörcsei voltak, az erős fájdalomcsillapítók
pedig annyira elkábították, mintha erős drogot fogyasztana. A kezelő orvosnő,
aki az előzményekről semmit sem sejtett, nagyon komolyan vette a feladatát, és
az összes analíziseket elrendelte. Így jutottak a hátgerinc váladékig, ami amellett,
hogy nagyon fájdalmas, Annánál még a szörnyű fejfájást is okozott.
Kisétált, a kedvenc
padjához. Itt tudott egy kicsit megnyugodni, a maradék erejét összeszedve,
reménykedett hátha hamar vége lesz ennek a rossz álomnak és felébred. Még mindig nem
tudatosodott benne, hogy ez nem egy álom, hanem a szomorú valóság. Az volt az
érzése, hogy hónapok óta úton vannak, olyan messze van a megszokott otthon,
olyan messze van András. Elég volt csak erre gondolnia, már újra könnyes lett a
szeme. A gyerekeket is csak
egyszer látta. Bejöttek az unokatestvérekkel együtt őt meglátogatni, és
pillanatok alatt felborították a korház csendes nyugalmát. Mind a négyen
egyszerre beszéltek, egyik túlkiabálva a másikat.
Öcsiék is meglátogatták.
Ők már Budapesten várták, mikor sikerül Andrásnak is kijutni. Meglátogatták Annát
a korházban, ott ültek vele egy egész délután, de szinte nem is beszélgettek.
Nem volt mit. Mindegyikük, úgy el volt foglalva a saját gondolataival,
aggodalmával, hogy bármilyen beszélgetés csak erőltetett időtöltés lenne. Egyikük sem merte
kimondani, amitől féltek, nehogy Andrásnál valami nem úgy sikerült, ahogyan
eltervezték. Ida, Öcsi felesége, még
otthon kijelentette, ő csak akkor vág neki, ha látja, hogy Andráséknak
sikerült, átjutni a határon a hamis papírokkal. A legnagyobb gond, hogy
András nem jelentkezett. Már csütörtök este volt, és senki sem tudott semmit,
sem jót sem rosszat. Abban maradtak, ahogy megvan, az útlevél rögtön telefonál.
Holnap már érkeznie kell, mivel szombat délutánra tervezték az első nekifutást,
mivel ilyenkor van a legnagyobb forgalom a határon. Az osztrákok, csapatostól
jöttek Magyarországra, mert nekik megérte még fodrászhoz is átjárni, olyan nagy
volt a szolgáltatások között az árkülönbség. Mi van Andrással, hol lehet. Miért nem jelentkezik? Miért?
XXIV.
Takatak…takatak...takatak. András már egy órája hallgatta a
vonatkerekek, egyenletes zakatolását. Lehunyta a szemét, de nem aludt. Visszagondolt
az utolsó huszonnégy órára. Lelkében összekeveredett a fájdalom, a szomorúság,
az öröm, és a remény. Ha valaki átélte volna, nagyon intenzíven egyszerre ezeket
az érzéseket, akkor meg tudta volna érteni mi játszódott le Andrásban is. Az öröm, értelemszerűen a viszontlátás öröme.
Már lelki szemei előtt látta Anna arcát, érezte a gyerekek selymes haját, ahogy
hozzábújnak. A reménységnek is megvolt a helye, az utolsó évben minden nap
ebben reménykedett, hogy minden úgy alakul, ahogy elképzelte. Reménykedett,
mert eddig, ha nem is könnyen, de minden sikerült. Csak ne kéne elbúcsúzni. Ez
fájt, mégpedig nagyon fájt.
- Na végre, napok óta nem
láttalak - ezzel fogadta az édesanya a tegnap, amikor bement hozzá elköszönni.
- Hogy van Anna, mit
csinálnak a gyerekek, mikor indulsz? - és jöttek a kérdések egymás után meg sem
várva a választ.
- Ó anyu ne aggódj, jól
vannak mind, én pedig, holnap reggel utazom.
- Már alig várom, hogy
itthon legyetek, hogy lássam azt a két büdös kölköt. Mivel András csak
hallgatott folytatta:
- Mikor érkeztek?
- Hát... nem tudom
pontosan, ki szeretném én is használni azt a pár napot, gondolom Anna is jobban
lesz addig…még nem tudom.
- Hát jó, de nagyon
vigyázatok magatokra, és várlak.
- Na, ne szoríts, úgy mert
fáj.
Ez Andrásnak szólt, mert
olyan erővel ölelte át, hogy szinte összeroppantotta a törékeny vékony testét. András
elengedte, még egyszer megcsókolta az arcát és kilépett az udvarra. A szeme
nedves lett, szerette az édesanyját, de nagyon félt, nehogy elkotyogjon valami,
ezért nem tudott úgy elbúcsúzni, ahogy szeretett volna. A kapu alatti folyosón
megtorpant, ki tudja, mikor látja újra, ki tudja, egyáltalán látja-e még. Ez a
gondolat belehasítót, visszafordult.Az édesanya, még mindig az ajtóban állt és nézett utána.
- Itt felejtettem valamit
- mondta András.
Bement, úgy tett mintha
keresgélne, aztán kijött és újra elköszönt. Most már mennie kell.
Összeszorította a fogait, megfordult és elment. Az utca csendes volt. Annak
ellenére, hogy a város szívében volt a szülei lakása, csendes nyugodt utcának számított
az övék. Egy kis keresztutca a régi Szent György, később Béke tér, és az Unió
utca között.
Itt volt gyermek, innen
járt iskolába, ide kötötte rengeteg emlék, olyan emlékek, melyek elkísérnek egy
embert egy életen keresztül. Innen mentek világgá, a testvéreivel, ha valamiért
összeszidták őket. A világ vége a sarokig tartott. Itt addig ültek, míg az
éhség haza nem kergette őket. A ház előtti két akácfa gömbölyűre visszavágott
koronájára nézve eszébe jutott az évzáró. Harmadik elemibe járt, amikor az
évzáró ünnepélyen a négy évszak tavaszában fecske szerepe volt. Az édesanya
megvarrta a fecskeruhát, ő pedig indulás előtt felmászott a teraszon keresztül
a háztetőre, ott énekelte a szerepét, „én vagyok a fecskemadár”… megcsúszott,
és egyenesen az akácfa koronájában kötött ki. Volt is szidás, még a fenekére is
kapott, a ruha összeszakadt, alig tudta az anyja összefércelni, hogy el
tudjanak menni az iskolába.
Állt a kapu előtt, és
mintha egy filmet nézne, úgy peregtek a képek, mintha most történt volna. Látta
a szódást jönni a két hatalmas muraközi lovával. Mindig megcsodálta ezeket az
állatokat. Magas, erős csontozatú izmos igazi igás lovak, ezek húzták szódás
szekerét. A szekérnek nem voltak oldalai, csak egy plattforma, ezen egymás mellett
sorakoztak szódás üvegek, tízesével faládákban. Még a jegesre is emlékezett,
szalmával tele kocsin tele jégtömbökkel járta az utcákat, és kiabálva árulta a
portékáját. Nekik is volt jégszekrényük. Cinezett bádoggal bélelt szekrényke, fent
volt egy nyílás ,ebbe kellett belerakni a jeget, megsózták, hogy hidegebb
legyen, és ez hűtötte a szekrény belső részét.
Ha utaztak valahova, az
állomásra fiákerrel mentek, ő mindig a kocsis mellé kérezkedett a bakra. Télen,
pedig ha elég hó hullott, szántalpakkal cserélték le a kerekeket, a lovak nyakába
csengő került. Ó Istenem, mennyit változott a világ.
Összerezzent, valaki
ráköszönt. Gépiesen válaszolt, a szomszéd felesége jött haza. Ez visszahozta a
mába, és sietve elindult. Kati nővérétől már elköszönt, még Ildihez kellett
menjen. A borítékokat már odaadta a tegnap. Megint búcsúzni. Nagyot sóhajtott
és meggyorsította a lépteit.
Ildi már várta. Csak
egyedül volt otthon, ez megkönnyítette egy kissé a dolgot, de így is nehéz
szívvel váltak el egymástól. Mint minden testvéri kapcsoltban ők is civakodtak
néha, de nagyon szerették egymást.
Mindent megbeszéltek, már
többször is. Ültek egymás mellett, hallgattak. Egy idő után András felállt.
- Most megyek
- Vigyázz magadra öcsikém
- így csak akkor szólította, ha nagyon szépen akart vele beszélni. Átölelték
egymást. Fejük összeért, és mind a kettőjüknek potyogtak a könnyei.
- Az útleveleket kérem!
Felpillantott, a kalauz, és egy határőr állt a fülke ajtajában. Most látta,
hogy nem egyedül utazik, nem vette észre, hogy közben még egy férfi is bejött a
fülkébe. Ez átadta az útlevelét, majd András is odanyújtotta az övét. Pár perc
után visszakapták, lepecsételve, hogy átlépték a román- magyar határt.
Nemsokára jöttek a magyar részről is, ők is rendben találtak mindent. Egy pár
rutin kérdés, hova mennek, mit visznek, vámolni való van-e? Nem volt. Andrásnak
és a másik férfinak is csak egy kis csomagja lévén ki sem nyittatták ezeket
velük. Megkönnyebbült. Magyarországon
volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése