VIII - XI fejezet

VIII.

            1986. február. Végre beadhatták az útlevél kérvényt.  Végül is nem csak vízumot kellett kérvényezni, hanem magát az útlevelet is. Habár megvolt az útlevél, de nem lehetett otthon tartani, minden út után le kellett adni, és rendőrség vigyázott rá nehogy eltűnjön, - vagyis a tulajdonosa.

            Anna fizető eszköz után járt. A nyugati cigaretta főleg a Kent és a Marlboro számított fizető eszköznek. Ezek szinte minden kaput nyitottak. Mivel a recepción a külföldi turisták sokszor elégedettségüket úgy fejezték ki, hogy hagytak elmenetelkor egy két csomaggal, Annának szinte mindig volt otthon „pénze”. Ezzel fizetett az üres hentesboltban, a pult alól előkerült húsért, az élelmiszerboltban, az ásványvízért. Cigarettáért még kávét is lehetett kapni, pedig ez is szinte fizető eszköznek számított. Most azonban nem volt elég, amit kapott, ezért elutaztak Szatmárra, egy ottani ismerős ezzel kereskedett. A jó Isten tudja hol csempészték át neki, de egy kisebb dohányboltot is nyithatott volna. Kellett a „pénz” a rendőrségre, meg a német vérvonalat bizonyító papírok beszerzésére.

            András édesanya Temesváron született. Nagymamája pedig sváb asszony. Temesvár a dunai sváboknak a rezidenciája lévén szinte mindenhol lehetett német szót hallani. A három gyerek Kati, Ildi és András, itt töltöttek szinte minden nyarat. Az apjuk ragaszkodott, hogy a gyerekek tanuljanak németül, pedig akkor nem is sejtette, hogy ennek később milyen hasznát veszi.

            Meg is viccelték az apjukat, mert egyik nyáron azzal jöttek haza „Vater wir sprechen deutsch so wie du” amit az apjuk nagyon büszkén hallgatott, ugyanis ő nem tudott németül, mert ha igen rögtön megértette volna, hogy ez azt jelenti „apa mi úgy beszélünk németül, mint te”

            Temesvárra kellett menni az Zsófi néni, András édesanyja eredeti születési bizonyítványáért, és bármit, ami használható beszerezni.

            Zsófi néni nagyon bő beszédű volt. Nem tudott semmilyen újságot magában tartani. Mindenkivel szívesen szóba állt. Rögtön eldicsekedett a gyerekeivel, elmondott mindent szépet és jót, ha igaz volt, ha nem. Ha egyedül utazott a vonaton, már ha nem kísérte senki a családból mire megérkeztek az útitársak ismerték az egész famíliát, mesterségüket, és minden, amit erről tudni lehet. Ezt mind olyan ártatlanul csinálta, hogy ha bosszantó is volt senki sem haragudott rá. Ő anyanyelvi szinten beszélte a német nyelvet, de a románnal valahogy fordított arányban állt. Azt mondják, minél többet beszélsz, annál jobban tudsz. Hát ez nála fordítva volt, minél többet beszélt annál rosszabbul. Néha olyanokat mondott, hogy az emberek nehezen, csak udvariasságból fojtották el a nevetést.

            András ismerte az édesanyját, ezért különösen nehéz volt egy olyan mesét kitalálni, hogy elvigye magával Temesvárra a papírokért, de ne keljen megmondani az igazi okot. Elégé elfogathatónak tűnt, hogy a családfa összealításához szükségesek az okiratok. Jó volt az elővigyázatosság, mert már Temesvárig az útitársak is tudták, hogy a fia összeállítja majd az egész családfát.

            András elvitte az édesanyát az ott élő rokonokhoz, ö pedig kiment a Ronác nevű negyedbe, ahol gyermekkora legszebb nyarait töltötte.

            Összeszorult torokkal, göbbel a nyakában rótta az utcákat. Megállt a nagyszülei volt házánál. Ez tulajdonképpen két ház egy bejárattal.  A belső udvaron nem volt a két udvar elválasztva. A ball oldali házban laktak a nagymama testvére, és családja, a jobboldaliban pedig András nagyszülei. A házakat most idegenek lakták. Erőt vett magán és becsengetett. Egy román nő jött ki, kedves volt, és miután András elmondta mi járatban van, valamikor itt gyerekeskedett, behívta majd diszkréten félrevonult. 

            - Nyugodtan nézzen körül, én nem sietek sehova, sajnos betegek a lábaim.

             Mint egy lavina úgy árasztották el az András agyát az emlékek. Itt játszottunk színdarabot, ott volt a hinta felállítva, mellette, ott volt a virággrupp, amiért többször megdorgálták, ha keresztülrohantak rajta Riával, az unokahúgával. A szomszédban lakott Aranka néni, tőle lopták a cseresznyét, és szegény nem tudott tenni semmit ellene, mert nem érte utol a kis tolvajokat. Ő is rokon volt ezért nem lett botrány, csak meg kellett ígérni „bocsánatot kérünk, soha többé nem teszünk ilyent”. Ez az ígéret két napig tartott aztán kezdődött előröl minden. Erről sem ők tehettek, hanem a cseresznye, mert az olyan finom volt. A legfurcsább, hogy minden olyan kicsi, ami annak idején olyan óriásinak és tágasnak tűnt most alig egy pár méter.

            Leült a régi kútra és ott üldögélt, míg rádöbbent most már mennie kell, mert délutánra bejelentkeztek az egyház irodájára. Elköszönt a nőtől, udvariasan meghallgatta még a fájós lábról szóló kezelés összes lehetőségeit és közben arra gondolt, vajon ha megöregszik ő is ennyit fog beszélni, mint ez nő.

            A pap személyesen fogadta őket, tudta miért jöttek hellyel kínálta majd megkérdezte:

            - Mikor utaznak?

Andrásnak még a lélegzete is elállt. Szerencsére Zsófi néni a szokásos módján reagált és elmondta:          

            - Hogy holnap délelőtt van vonatunk visszafelé, de ha szükséges még tudunk egy napot várni ugyanis otthon… 

            Nincsen baj, könnyebbült meg András és rögtön hozzátette, de olyan hangsúllyal, hogy a sokat tapasztalt pap is rögtön megérette a helyzet fonákságát.

            - A családfánkat állítom össze, és ehhez szeretnénk az eredeti papírokat beszerezni.

             A régi anyakönyv már az asztalon volt, és a pap miközben szorgalmasan lapozgatta tovább beszélt. Elmondta, hogy eddig csak olyan emberek kértek eredeti iratokat, aki elhagyták az országot, kivándorolnak és be akarták bizonyítani a német származást. Azt is elmondta, elég hálátlan dolog, mert a siker reményében mindenki megígéri, ha kijut támogatni fogja az egyházat, nem felejti el honnan indult, de sajnos eddig csak egyetlen egyszer kapott, de csak egy képeslapot, egy Fischer nevű családtól, akik Spanyolországban nyaraltak és igen jól érezték magukat, hát ezért gondoltak szeretettel a Temesvári egyházra.  András megértette, és úgy készült már otthonról, hogy hagy egy összeget a templom kasszába, köszönet képen. Mivel ők nem utaznak hát nincsen lehetősége kinti támogatást ígérni. A pap megköszönte a pénzt, ez mégis valami konkrét, több mint egy képeslap, habár az is kézzelfogható.

            Madarat lehetett volna Andrással fogatni, olyan örömben volt, és nehezére esett ezt titkolni, minden simán és könnyebben ment, mint remélte. Számára a papírok megfizethetetlen értékűek voltak, minden megvolt, amire számított, német nyelven eredeti gót betűs írással. A visszaúton az útitársak Zsófi nénitől megtudták, milyen rendes a temesvári pap, és Temesvár is sokat változott amióta ő elhagyta, és...és…

            András most kivételesen nem figyelt oda, nem nézet rá feddően, ahogy néha tenni szokta, annyira el volt foglalva a saját gondolataival. A legfontosabb a papírokat biztonságosan kijuttatni. Tisztában volt vele milyen kockázattal járna magával vinni, ha bármi történik, elveszik, s akkor, ezek pótolhatatlanok. Meg kell találni a módot kijuttatni. Lassan kezd összeállni a mozaik, egy fontos lépéssel jutott tovább. Ez döntő lehet!

            És milyen igaza volt, ezt csak később tudta meg.

IX.

            Müllerek két-háromévente jöttek Kolozsvárra. Egy kis helységben, Mondsee-ben laktak az ausztriai ugyan azt a nevet viselő tó partján, a tó nyugati sarkában. Rokonaik lehettek Kolozsváron vagy a környéken, mert két hetet töltöttek el és minden alakommal abban a szállodában szálltak meg ahol Anna dolgozott.  Szimpatizáltak Annával és többször beszédbe elegyedtek a hivatalos mondanivalókon kívül is. Ez sem mehetett simán, mert minden szállodának megvolt a maga belügyese, aki egész nap ott téblábalt, írta a jelentéseket, ki kivel, mikor, miért állt szóba. Nem volt egészséges dolog külföldiekkel, főleg nyugatiakkal barátságot tartani, mert rögtön gyanússá válhatott.

            Történt egy este, mikor a szolgálatos fül is valahol kávézott, hogy többet beszélgetve megkérdezték Annát „hogyan bírja ezeket az állapotokat, amik itt uralkodnak”.  Anna jó emberismerő volt. A sok év alatt a szállodákban, rengeteg emberel találkozott, lassan kialakult egy olyan hetedik érzék, hogy pár mondat után meg tudta állapítani, kivel milyen messzire mehet a bizalmával.

            Tudták, hogy Anna magyar, és a beszélgetés során megtudták, hogy sok próbálkozás után sem sikerült, áttelepedni Magyarországba. 

            - Miért nem szöknek meg? - kérdezte Müller. 

            Anna összerezzent, erről nem szabad beszélnie, de a férfi folytatta. Elmesélte menyi ismerőse van, akik megszöktek, és ő maga is személyesen segített egy családnak átjutni Németországba. Elmondta, hogy nagyon közel vannak a határhoz, és az osztrák autók megállás nélkül mennek át, ők sokszor még színházba, vagy más előadásokra is átugranak.

            Anna nem reagált, de figyelmesen hallgatta.  Végül Müller azzal fejezte be, ha az élet úgy adná, rá lehet számítani, minden további nélkül beültetné a családot az autójában és, egy fél óra alatt már Németországban szállnak ki. Itt megszakadt a beszélgetés, mert az ügyeletes is visszajött, azonban pár nap múlva mielőtt elutaztak adott egy névjegykártyát Annának.

            Aznap alig várta Anna, hogy hazaérjen a jó hírrel, hogy volna valaki, aki tovább segítené őket, ha már Ausztriáig jutottak.

             A hosszú beszélgetésnek csak volt következménye, két napra rá hívatták. A főnöknő irodájában, ott ült a szolgálatos, meg a főnöknő. Tudni akarták miről beszélgettek, miért olyan hosszan, miről érdeklődött Müller, egyszóval mindent. Azt is megemlítették nem szeretnék még egy megrovásban részesíteni. Igen a megrovás, ezt Anna teljesen elfelejtette. Három évvel ezelőtt történt. Az amerikai nagykövetségtől vártak vendéget. Mint ilyenkor bevett szokás volt az apartman el volt „készítve”. Ez azt jelentette, hogy tele volt lehalható készülékkel, a telefont preparálták, jöhetett a vendég.

            Anna volt szolgálatban. Este érkezett a vendég, a hivatalos protokoll után felment a szobájába, de alig egy negyedóra után lejött, mert a szobákban általában nem volt elegendő a fűtés, és az apartmanban még rosszabb volt a helyzet a nagysága miatt. Nem tehetett mást adott egy másik szobát, sokkal kissebet és melegebbet.

            Hát iszonyú botrány lett belőle. Csupán azért nem került az utcára, mert soha semmi panasz nem volt ellene, azon kívül, őt külön nem tájékoztatta a belügyes, hogy ezt az apartmant a szokásos lehalhatáson kívül külön preparálták. Hat hónapra áthelyezték egy kisebb szállodába, büntetésképpen.

Mind a ketten ő és a belügyes is, írásos megrovást kaptak, kilátásba helyezve, még egy, és akkor megbízhatatlanság miatt neki felmondanak. Mellékesem megemlítették, hogy még mindig nem kérte a felvételét a pártba, pedig a munkahely, amit betölt, szinte megköveteli a párttagságot. Csak „megbízható” káderek dolgozhattak olyan helyen ahol nap, mint nap kapcsolatuk volt a „nyugattal”.Kitalált valami mesét, hogy miket is mondott Müller, mese, amit ő  sem hitt a másik kettő sem, de ők meg voltak elégedve, mert meg tudták írni a spicli beszámolót, és Anna is mert megúszta ennyivel.

 A legfontosabb számára, hogy megvan a cím, és Müller segíteni fog.    

X.

            Ahogy telt az idő és közeledett június, úgy nőt Andrásnál is a feszültség, pedig tudta, higgadt kell maradjon. Valutát kéne szerezni gondolta, mert nagyon kevés a tartalék alig száz német márka.  Valutája valakinek csak a bankba lehetett, otthon tartani szigorúan tilós lévén kockázatos volt ezt a rendelkezést megszegni. A pénzük nagy részét, pár évvel ezelőtt a Tuzex -ben költötték el. Mivel nem lehetett csak két évenként utazni, egy ügyes szervező kitalálta, hogyan lehet mégis útlevél nélkül csak személyazonossági igazolvánnyal külföldre menni.

            Fürdőhelyen szerveztek négy  napos üdülést, amiből két nap csoportos autós kirándulás vagy Magyarországra, vagy Csehszlovákiába. Természetesen az autó konvojt a Securitate alkalmazottja kísérte. Ö is megcsinálta kis üzletét egy ilyen úton és aztán szorgalmasan leadta a jelentéseket.

            András jó barátja Dorin, egyik szervezője volt ezeknek az utaknak, és Andrással egy csapatot alkottak. Akinek meg volt a kapcsolata, már az üdülőhelyre sem ment, csak befizette a részvételi díjat, majd csatlakozott kocsisorhoz. Ezt tette Dorin és András is. A résztvevők nagy része mindenfélét árult leginkább az Abonyi piacon, konyaktól alsónadrágig, minden elképzelhetőt, majd a pénzt olyasmire költötte, amit aztán otthon értékesített.

            Dorin meg András, csak pénzt váltottak, ez volt a leg rizikósabb, de a legtisztább és leggyorsabb üzlet. Míg a többiek árultak a piacon, ők már rég Budapesten, vagy éppen Kassán voltak.Visszagondolt ezekre az utakra. Volt egy ismerősük, aki feltűnően gyakran tankolt. A megoldásra végül egyik vámos jött rá, mert egyik este a visszaúton, mikor megszokásból benézett az autóba, valami furcsa zajt hallott. András most is maga előtt látta, hogyan szedek ki 14 darab kicsi élő nutriát a felébe osztott benzintankból. Az illető állatokat csempészett.

             A Tuzex egy kereskedelmi hálózat volt Csehszlovákiába, ahol kizárólag nyugati valutáért lehetett, természetesen nyugati árut vásárolni. Itt már András is óvatosan járt el, mert a szolgálatoson kívül a csoportba mindig volt egy pár beépített besúgó. Itt vásárolt, hol ruhát, a gyerekeknek játékot, vagy éppen élelmiszert. Erre ment el a pénz. Mosolyogva nézett maga elé, mikor az ő legjobb üzletük jutott eszébe.

            Miskolcon jártak a városban, röviden körülnéztek mielőtt tovább utaztak volna Kassára. 

            - Állj, kiáltott Dorin.

            - Mi van, miért kiabálsz?

            - Nem látod?

            - Mit?

            - Odanézz, mondta Dorin és rámutatott a kirakatra, amelyik előtt megálltak.

            Egy elektronikai üzlet volt és végkiárusítás lehetett, mert televízió alkatrészek, többek között TV lámpák voltak egy forintért eladok. Bementek. Nem sok volt hátra zárásig, egy nő már a padlót törölte fel, a pénztáros nő számolta a pénzt. Gyorsan határoztak vesznek 100 darabot. 

            - Legyen kétszáz - mondta András.

            - Legyen - bólintott rá Dorin. 

            Kifizették kimentek, de mintha megbeszélték volna egyszerre léptek vissza mind a ketten, és megvették az utolsó százas csomagot. Életük egyik legnagyobb üzlete. Romániában ezekért a lámpákért hiánycikk lévén hihetetlen nagy pénzt kapnak.

            - Most mit csinálunk? - kérdezte Dorin - hogy visszük haza?

            Erre abban a pillanatban egyikük sem gondolt, pedig még ott a magyar cseh határ, oda –vissza, aztán a magyar román határ.           

            - Egyelőre itt hagyjuk az első falusi háznál, aztán majd kitalálunk valamit.

            A határátlépés okozta a legkevesebb gondot ezeknél az utaknál. A vámosok örültek, ha jött a csoport. A csoportvezető elindult egy műanyag tasakkal, minden autó leadta a „vámot“. Ő diszkréten átadta vámosnak, és a csoport ment is tovább.  A faluszéli házban barátságosan fogadták, elmondták, hogy törékeny, amit vettek és nem szeretnék még Kassáig rázni a kocsiban, majd a visszaúton szépen becsomagolják. A háziak minden további nélkül vállalták. Egy gonddal kevesebb.

            Mire érte mentek, meg volt a megoldás is, egy 20 literes benzinkannát megtömtek, mint egy libát, a maradékot az autó légszűrője alá pakolták be. A csoportvezetővel utazott a Securitatés is. Ennél jobb dughely nem kellett. András jól ismerte a vezetőt, odavitte a benzinkannát.

            - Hello Fila, nem tehetném be hozzátok ezt az üres kannát, le akarjuk engedni az ülést, hogy egyikünk aludjon, és nincs helyem.

            - Tedd csak ide.

            - Köszönöm, majd ha hazaértünk érte megyek. 

            Szegény Fila, soha nem tudta meg, hogy miért volt András, olyan nagylelkű, és egy üveg Metaxát vitt ezért az igazán semmiségért. Eladták az egészet egy televízió technikusnak, 40%-al olcsóbban, mivel egyben átvette az egészet. Ó ha ilyen könnyen juthatnánk át majd júniusban is a határon sóhajtott fel András.

XI.

            Dorinnal megmaradt a barátság és a kapcsolat is, annak ellenére, hogy ő már Németországban élt, illetve fél lábbal. A felesége szebeni szász leány révén aránylag hamar megkapta a végleges kitelepülési engedélyt.  Dorin kint nem tudott érvényesülni, mivel az itteni életművészeti ügyeskedések nem működtek, ezért döntöttek úgy, hogy visszajön és beiratkozott az orvosi egyetemre, a fogorvosi szakra. Nem volt könnyű életük, főleg Angéla a két gyerekkel egész éven át szinte egyedül, a pénz amit Dorin még kisebb üzletekkel szerzett nem tudta fedezni a költségeket állandó anyagi gondokkal küzdöttek. András vele való kapcsolata sem volt a legegészségesebb a Securitate szemében, amit nem is egyszer szóvá tettek Annának a szállodában.  Dorin azok közé a kevesek közé tartozott, aki tudott a szökési szándékról, és neki kulcsszerep jutott a terv kivitelezésében. Neki kellett volna kísérni, vagyis fedezni az autót a magyar-osztrák határon. Sajnos nem minden úgy sikerült, ahogyan eltervezték. Már május közepe van és még semmi hír az útlevélről, ilyenkor már meg szoktuk kapni, gondolta András. Nyugtalanabb lett napról napra. Nyugtalansága nem volt oktalan. Egyik este, fél tizenegy lehetett, Anna a gyerekek iskolás ruháit rendezte, András pedig az íróasztalánál, egy régi órával küszködött, meg szerette volna indítani.  Csengettek. Kérdően néztek egymásra. Nem vártak senkit, és a baráti körből sem jön senki éjjel, és főleg váratlanul. Anna indult is, de András leintette. 

            - Majd én, mondta és már ment is. 

            Kinézett a kis megfigyelő nagyítón, de mivel a lépcsőház automata már lekapcsolt nem tudta kivenni az arcokat. Ketten álltak az ajtó előtt csak ennyit látott. Kinyitotta az ajtót. Két elég jól öltözött ember, az egyik magasabb, negyven körüli másik jóval fiatalabb, és alacsonyobb volt. András nem jutott még szóhoz, mert a magasabb nyújtotta a kezét. 

            - Balau főhadnagy a belügytől, mutatkozott be, a kollegám Micu százados mutatott rá a fiatalabbra. Ö is kezet fogott.

            Még mindig az ajtóban álltak, mire Balau „bemehetünk?” Kérdezte és meg sem várva a választ már bent is volt a lakásban. Céltudatosan ment, egyenesen a nappaliba. Ott érte utol András, aki a meglepetéstől hirtelen szólni sem tudott, az agyában kavarogtak a gondolatok, de hamar rendszerezte.

            - Tessék bejönni, mondta, de ez kissé ironikusnak tűnt mivel már mind a nappaliban voltak.

            - Miben lehetek segítségükre? - kérdezte.

            - Leülhetünk? - jött a következő kérdés.

            - Elnézést foglaljanak helyet - mondta - de ezt is már megelőzte Balau, mert nem várva a választ le is ült intve a kollegájának, hogy ö is leülhet.

            András rögtön tisztában volt vele, hogy ezek a fölényüket akarják kimutatni, hogy ilyen viselkedést engedtek meg maguknak. Legszívesebben kidobta volna mind a kettőt, de valami azt súgta „csak óvatosan”. Anna jött vissza szobába miután becsukta mind a két gyerekszoba ajtaját. Balau, ahogy leült beszélni kezdett, és kitett egy papírt maga elé az asztalra. 

            - Ez egy házkutatási engedély - mondta - önön múlik, milyen messzire kell, elmenjünk a használatával. Egy bizalmas információ szerint önök el akarják végleg hagyni az országot. Nekünk az a feladatunk, hogy az erről szóló körülményeket vizsgáljuk ki. 

            - Alaptalan vád, egyszerűen hülyeség - mondta András.  

            Balau elengedte a füle mellett a megjegyzést udvariasan beszélt ellentétben az eddigi viselkedésével, és Andrásnak feltűnt, hogy nem a szökés szót használta. Hát ezért nem kaptak még útlevelet. 

            - Ha mindenben segítségünkre van, hamar végzünk.

            - Természetesen - mosolygott András - már a helyén volt a szíve és az agya is teljes sebességgel dolgozott.

            - Hát jó… kezdjük talán az iratokkal... láthatnám az ön újításának a dokumentációját, igen és a családi iratokat, okleveleket, szóval mindent, ami van.

            András odament a fiókhoz ahol minden szépen a szökéshez elő volt készítve és olyan hidegvérrel, hogy Anna belesápadt, kivette az egészet és letette az asztalra.  Balau nem nyúlt hozzá, és András nem is várta meg, felvette egyenként nyitogatta és mutatta mi micsoda, még a felénél sem voltak mikor ez intett, és megköszönte. Látta, amit látni akart. Amit nem látott, hogy mindegyiken volt egy kis széljegyzet, ha sikerül a szökés melyik irat kihez kell jusson.

            - Körülnézhetünk a lakásban - kérdezte - kérdés, ami felesleges volt, ha akarja, átforgathatja az egész lakást.

            - Természetesen - mondta András - és végig kísérte a lakáson, még a gyerekekhez is benyitottak. Aludt mind a kettő, mint két ártatlan angyal. Pannika mellett a Brumi mackó, Zolti lábánál egy fehér plüss kutya, Bodri. Egész kicsik voltak, amikor kapták, azóta elválaszthatatlan alvótársak. Csendbe behúzta az ajtót és kérdően nézett Balaura. 

            - Itt meglennénk…de ha jól tudom,  van egy garázsuk oda is benéznénk.

            András kísérte le, Annától elköszöntek, és a legnagyobb meglepetésükre elnézést kértek a késői zavarásért.             A garázs közvetlenül a lakás alatt volt, közé csak egy magasföldszinti lakás ékelődött be. Ez előnyös volt András számára, mert egy cső direkt közlekedett a garázs és a konyha között. Ezt a nyolcvan milliméter vastag csövet akkor tetette be, amikor a házat építették. Az elején csak arra használták, hogy Anna lekiáltott, kész az étel, majd amikor beállt az áram spórolási időszak, akkor innen vezetett fel áramot két nagy akkumulátorból, és így oldották meg, hogy ne gyertyafénynél üljenek néha órákon keresztül. Nem lehetett tudni azt sem, hogy mikor veszik el az áramot, és azt sem mennyi időre.  Mikor beléptek a garázsba, és András felgyújtotta a lámpát, Balau nem tudta megállni és felkiáltott. 

            - Óh...azt a mindenit! 

 

            A valóság az, hogy András egy kicsit büszke volt a garázsára. Szenvedélyesen gyűjtötte a szerszámokat, és a garázs is inkább egy szerszámboltra hasonlított, mint garázsra. A plafonra voltak sorban felerősítve a horgászbotok. A helység végében teljes szélességben egy munkaasztal, felette a falra rögzítve egy óriási lap tele mindenféle szerszámmal, pedáns rendbe. Jobb és ball oldalt hosszában, fejmagasság felett polcok, szintén tele dobozokkal, de ezek is úgy álltak minta katonák a sorozáson. 

            - Most már kezdek hinni önnek, akinek ilyen műhelye van, az nem hagyja itt!

            András tudta, de igenis itt kell hagynia, ha talán ez volt, amit a legjobban sajnált.

            Balau elment, Micu követte, mint egy árnyék, egy szót sem szólt egész idő alatt csak szenvtelen arccal hallgatta Balau meg András beszélgetését. Most ahogy távolodtak, hallotta, valamit kommentált, de már nem lehetet kivenni, hogy mit.

            Anna fent várta, ki volt téve az asztalra egy üveg kisüsti szilvapálinka. 

            - Gondolom ez most mind kettőnknek jót fog tenni - mondta Anna - és töltött egy pohárkával.

            Megitták, és szótlanul ültek egy pár percet. A csendet Anna törte meg. 

            - Azt hittem elájulok mikor kitetted az iratokat.

            - Arra számítottam, ha én teszem ki nem fog turkálni, és ha én mutogatom, nem veszi kézbe. Most már értem mire ment ez az egész - folytatta András. Ők, arra számíthattak, hogy szépen csendben minden felszámolunk, ami érték eladjuk, és bizonyos iratokat vagy eltüntetünk, vagy kijuttatunk külföldre. Ezért nem is nézte végig mikor látta minden megvan, a lakásból sem hiányzott semmi. A pont az i-re azonban a garázs volt - mondta nem kis büszkeséggel András, megismételve Balau szavait.

            Sokáig ültek még csendbe, néha beszélgettek, egyikük sem gondolt lefekvésre. Egyben megegyeztek, jövő hét csütörtökön jelentkeznek kihalhatásra. A lakónegyed már rég elcsendesedett, csak egy pár ablakban volt még világos. Lent csapódott az ajtó. Mind a ketten összerezzentek, pedig csak egy késői hazajövő csukta be a nehéz bejárati ajtót.

            Ma éjjel is, mint az utóbbi hetekben elég gyakran, biztatóan fogták egymás kezét, úgy aludtak el.

 

VI - VII fejezet

VI.

            Rohant az idő, alig vették észre hogyan telt el a tavasz, és már itt a nyár. A kabin idejére kész lett. Olyanra sikerült, amilyenre elképzelte. Hosszában átnyúlt a vezetőfülke felett, két oldalt szélesebb volt, mint a karosszéria, pont annyival, hogy az Anna ágya keresztben elférjen. Nem lehetett másképp megoldani, és ennek később volt jelentősége, amire akkor nem is gondolt, hogy évek múlva a tordai gyár legyártja, és már az első kliens reklamálni fog, mivel a négy személyre hirdetett lakótérben, nem fér el senki a keresztbetett ágyon. András beküldte a gyárba azzal a reménnyel, hogy talán érdekli a fejlesztési osztályt. Nemleges választ kapott, ahhoz, hogy később eltulajdonítsák a terveket.

            Már az első próbaúton megijedt. Nem gondolta, hogy ekkora érdeklődést vált ki ez, az embereknek ismeretlen furcsa szerelék. Nem tudott megállni sehol, zsongtak körülötte az emberek. Tapogatták miből van, és ha kiszállt, jött a kérdések áradata:

            - Hol vette?

            - Menyibe kerül?

            - Nem adja el? 

            Hamar megtanulta, mindent szabad mondani csak azt nem, hogy ő csinálta, mert akkor szabadulni sem tudott. Az egyetemen a kollegák biztatták, be kéne adni, mint újítás, és levédeni a megoldást az összes Aro típusú autókra.

            András hagyta magát meggyőzni, és miután a katedrafőnök is pozitíven állt a dologhoz, átdolgozta a saját használatra készített terveket. Az egyetem felküldte az egész dokumentációt a minisztériumba, s mire visszajöttek a szabadságról már várta az oklevél, hogy elismerték a munkáját, mint újítás.

            Ha nem kolozsvári rendszámú lett volna, mindenki nyugati kocsinak nézte, és ez volt a fő cél. Egy kis utánfutót húzott, ebbe vitték az elő sátrat, amit méretre csináltatott, az utánfutó teteje pedig át lett alakítva bicikli tartónak, a gyerekek két biciklije volt rajta. 

            A tengerparton nyaraltak, és a kempingbe is pont olyan feltűnést keltettek, mint bárhol ahol megálltak. Andrásnak jól esett az elismerés, habár már elérte a fárasztás határát. Egyszer csúnyán ki is borult, amit meg is bánt, mert kellemetlensége lehetett volna belőle.

            Esténként kint ültek a sátor előtt, a gyerekek a szomszéd gyerekekkel játszottak. András unokatestvére családjával töltötték együtt a nyarat. A kicsi Zoltit, Arti az unokabátya hamar be akarta vezetni az élet titkaiba. Nyakába vette és a női mosdónál az elválasztó palánk felé emelve kérte mondja el, hogy mit lát. Zolti akkor 8, Arti pedig 14 éves volt.

            Egyik este történt, már bent a sátorban vacsorázott a két család, és szinte nem is hallották a kinti beszédet. Már megszokták, hogy esténként az emberek meg álltak és nézegették az autót. Mindenki a mag módján kommentálta.

            Andrásnál csak kiverte a biztosítékot végül egy ilyen kommentáló. Mikor meglátta, hogy kolozsvári a rendszám felkiáltott:

            - Látod... mire vagyunk mi  képesek, mondta a társának.          

            Na, ez már Andrásnak sok volt, kiugrott és szinte ráförmedt az illetőre, aki meghőkölve hallgatta.

            - Ezt nem ti csináltátok, hanem én.

            - ?

            - Én magyar vagyok. 

Abban a pillanatban rádöbbent ez hiba volt, nagy hiba. Ha ezek most botrányt csinálnak, akkor rendőrség, akkor jegyzőkönyv, bekerül a dossziéba, nem kapok útlevelet. Ez, mint egy film pergett le az agyában, keresve a megoldást. Egy fanyar mosoly, aztán:           

            - Ezt viccnek szántam.           

            Hogy a másik kettő mit gondolt soha sem tudta meg, mert elég savanyú képpel, válasz nélkül tovább álltak.

            Az éjszaka nehezen telt el, csak másnap estére nyugodott meg, mikor meggyőződött nem jön senki, nem reklamáltak a kijelentése miatt. Nem félt igazán senkitől csak a CÉLT féltette. Már voltak rossz emlékei a hatosságokkal. Eszébe jutott mikor otthonról vitték el.

            Évekkel ezelőtt történt. Még a Monostori negyedben laktak, egy negyedik emeleti panellakásban.

            Vasárnap reggel volt, még nem reggeliztek, mikor csengettek. Két jól megtermett ember állt az ajtóban, nem mondható, hogy barátságosnak néztek ki. 

            - Kihez van szerencsém? - kérdezte András, de felesleges kérdés volt mivel ezzel egy időben mind a kettő az orra alá tartott egy szolgálati igazolványt. A Securitatétól voltak.

            - Maga most velünk jön.

            - Miért?

            - Majd az ott bent megmondják magának.

            - Össze kell szedjem magam, nem mehet így házi nadrágban meg sem borotválkoztam.

            - Nem számit, jöjjön 

            Elég hangosak lehettek, mert mind a két gyerek ott állt már a háta mögött, Anna is sietett, nem tudta mi történik. 

            - El kell mennem, mindjárt jövök - nyugtatta meg András a családot, de a két gyermek már majdnem sírt. 

             Anna, aki rögtön megértette miről van szó, magához húzta a két gyereket és a fejüket simogatva mondta: 

            - Apa el kell menjen, sürgős dolga van de rögtön visszajön. 

            Most hogy visszagondolt, megint maga előtt látta a Securitate épületét, megint érezte azt a nyomasztó érzést, amikor bekísérték. Ott ült az alagsori  hideg folyóson. Az egész olyan volt, mint egy börtön. Egy hosszú folyosó, jobb és baloldalt egyforma ízléstelen barnára festett ajtók. Összesen két pad állt az egész folyóson. A világítás is gyenge lévén még nyomasztóvá tette az egész helységet, amit még erősített az ablakok hiánya.

            Egyszer csak kinyílt az egyik ajtó és egy hang bentről kiáltotta a nevét. Bement. Mintha látta volna már ezt a helységet, vagy csak valamelyik filmben volt valami hasonló. András próbálta összeszedni a gondolatait. Miért hozták ide? Most mi lesz, vajon haza engedik? Egyet már megtanult az életben, várni türelemmel, majd megmondják, mit akarnak. Mind a ketten hallgattak. András ott állt, a tiszt ült, legalább is András azt gondolta, hogy ez egy belügyes tiszt lehet. Nézték egymást, így telet el egy jó idő mire a tiszt megszólalt. 

            - Nem is érdekli miért hozattuk ide?

            - Gondoltam, csak megmondják mivel tudtommal nem követtem el semmit, ami ezt indokolná.

            - Gondolkozzon!

            - Ezt teszem amióta otthonról elhoztak. 

Nem tetszett a tisztnek az András modora, és megjegyezte: 

            - Maga alábecsüli az ellenfelet.

            - Nem tudtam, hogy ellenfelek vagyunk - jött a gyors válasz.

            - Jó…hát elmondom, az ön kijelentései, viselkedése árt a román nemzeti érdekeknek, ezen kívül követi az apja politikai nézeteit.

            - Hogy jön apám ide?

            - Mindent tudunk a családjáról. Az apja megtagadta, hogy párttag legyen, szerencséje, hogy rehabilitálták a kényszerlakhelye után, máskülönben már rég nem a színházba volna a helye. Tudjuk, hogy minden délután összegyűlnek a vele egykorúak, és egy nézetet való emberekkel, és rendszer ellenes kijelentéseket tesznek, ami már súrolja a lázítás határát…

            András nem felelt csak hallgatta a szóáradatot, még mindig nem tudta miért van ő itt, de erősödött benne az érzés, hogy ellene nincs semmi konkrét vád, és ez egy kis önbizalmat adott neki. A tiszt csak beszélt, és lassan körvonalazódott ki a lényege a dolognak, oda akart kilyukadni, hogy ő hasson az apjára, hogy durván kifejezve az fogja már be a száját. 

            - Apám egy felnőtt ember, aki tudja, mit csinál, és mit beszél, ha véleményt alkotott, biztosan volt oka rá. 

            Most jött a meglepő fordulat a tiszt 180 fokkal taktikát változtatott, és meg akarta magyarázni, hogy az egész arra megy, hogy elmélyítsék a románok és a magyarok között a kapcsolatot. András keserű gúnnyal kérdezte meg:        

            - És ezért hoznak be engem vasárnap reggel erőszakkal, ezért hagyjam otthon sírva a gyerekeket, mert nem tudják hová viszik az apjukat, mit gondol menyire mélyült el most bennem a maguk iránti kapcsolat… semennyire. András mind jobban belelovalta magát. 

            - Legyek őszinte… hányingerem van - mondta.           

            A tiszt még mondott valamit, de ő már nem figyelt oda, csak azt hallotta most már mehet, de gondolja jól meg a hozzáállását a jövőben.

            Ő már tudta a hozzáállását, és a tudat megint csak megerősödött, innen ebből a fertőből, valamikor csak el kell menni. 

            - Apa, apaaa -  Anna  szólította -  kihűl az egész vacsorád.

 

            - Igen... igen, jövök.

Most döbbent rá, menyire elkalandoztak a gondolatai. Visszament a sátorba.

 

VII.

            Még egy év, gondolta András miközben a családi fényképeket tette időrendi sorrendbe, és gondosan becsomagolta. A diófa íróasztalnál ült, amelyiket az édesapjától kapott, és amelyikhez nagyon ragaszkodott, már azért is, mert hetekbe került a felújítása. Valaki jóindulattal, fekete páccal restaurálta évekkel előtte, így a diófából nem látszott semmi. Ennek a letakarítása, anélkül, hogy az asztal sérüljön Andrásnak hetekbe került.

            Hallotta, hogy Anna valakinek ajtót nyitott. Attila jött, András jó barátja és kollegája az egyetemről. Neki megvolt a hivatalos befogadási engedélye Magyarországra. Valami távoli rokont fedezett fel, aki megszerezte a szükséges papírokat a befogadáshoz, és mint családösszevonás indították útnak, sikerrel. 

            - Szervusz, mit csinálsz? - kérdezte Attila.

András mosolyogva válaszólt:

            - Csomagolok, mert egy év múlva megszökünk.

            - Te bolond vagy, először is nem fogsz megszökni, másodszor, ha mégis, miért csomagolsz most?

            - Mert egy év múlva mindenre lesz idegem csak erre nem, gondoltam ne vesszenek kárba, hát mindent csomagolok, ami nem bontja meg a lakás képét.

            - Ti mikor mentek? - kérdezte András.

            - Két hét múlva kapok egy konténert és akkor mi is csomagolunk, úgy három hét és elmentünk.

            - Kicsit irigyellek, de még találkozunk.

            - Ad be újra a kérelmet, hátha most sikerül.

            - Nem, határozott nem, négyszer utasítottak el és a kihallgatás eredményét te is tudod… nem... nem is akarok többet magyar lenni.

            Ezt azonban ö sem gondolta komolyan. Pannika, aki bent volt a szobába kis idő után odament az apjához és megkérdezte:           

            - Mi leszel, ha nem akarsz magyar lenni?

            - Német.

            - Az jó?- jött a naiv kérdés.

            - Nem tudom, csak gondolom, de majd meglátjuk, most menj játszani. 

            Pannika tíz éves volt és nem igazán nyugodott bele a magyarázatba. Kiment a konyhába és András hallotta, hogy az anyját nyaggatja: 

            - Apa azt mondta, hogy német akar lenni.

            - Csak viccelt - jött a válasz - de ezzel még viccelni sem szabad - tette hozzá Anna.

 

            András később jött rá, hogy milyen hibát követett el. Elég, ha Pannika csak az iskolában, ha úgy adódik, valamiért kijelenti, „apa német akar lenni”. Aztán elindul a láncreakció, valamelyik osztálytárs egy otthoni beszélgetésnél könnyen elmondhatja, hogy „Pannika édesapja német lesz”… „ez nem butaság, Pannika mondta”. És kész a baj. És a baj jött is.