VI - VII fejezet

VI.

            Rohant az idő, alig vették észre hogyan telt el a tavasz, és már itt a nyár. A kabin idejére kész lett. Olyanra sikerült, amilyenre elképzelte. Hosszában átnyúlt a vezetőfülke felett, két oldalt szélesebb volt, mint a karosszéria, pont annyival, hogy az Anna ágya keresztben elférjen. Nem lehetett másképp megoldani, és ennek később volt jelentősége, amire akkor nem is gondolt, hogy évek múlva a tordai gyár legyártja, és már az első kliens reklamálni fog, mivel a négy személyre hirdetett lakótérben, nem fér el senki a keresztbetett ágyon. András beküldte a gyárba azzal a reménnyel, hogy talán érdekli a fejlesztési osztályt. Nemleges választ kapott, ahhoz, hogy később eltulajdonítsák a terveket.

            Már az első próbaúton megijedt. Nem gondolta, hogy ekkora érdeklődést vált ki ez, az embereknek ismeretlen furcsa szerelék. Nem tudott megállni sehol, zsongtak körülötte az emberek. Tapogatták miből van, és ha kiszállt, jött a kérdések áradata:

            - Hol vette?

            - Menyibe kerül?

            - Nem adja el? 

            Hamar megtanulta, mindent szabad mondani csak azt nem, hogy ő csinálta, mert akkor szabadulni sem tudott. Az egyetemen a kollegák biztatták, be kéne adni, mint újítás, és levédeni a megoldást az összes Aro típusú autókra.

            András hagyta magát meggyőzni, és miután a katedrafőnök is pozitíven állt a dologhoz, átdolgozta a saját használatra készített terveket. Az egyetem felküldte az egész dokumentációt a minisztériumba, s mire visszajöttek a szabadságról már várta az oklevél, hogy elismerték a munkáját, mint újítás.

            Ha nem kolozsvári rendszámú lett volna, mindenki nyugati kocsinak nézte, és ez volt a fő cél. Egy kis utánfutót húzott, ebbe vitték az elő sátrat, amit méretre csináltatott, az utánfutó teteje pedig át lett alakítva bicikli tartónak, a gyerekek két biciklije volt rajta. 

            A tengerparton nyaraltak, és a kempingbe is pont olyan feltűnést keltettek, mint bárhol ahol megálltak. Andrásnak jól esett az elismerés, habár már elérte a fárasztás határát. Egyszer csúnyán ki is borult, amit meg is bánt, mert kellemetlensége lehetett volna belőle.

            Esténként kint ültek a sátor előtt, a gyerekek a szomszéd gyerekekkel játszottak. András unokatestvére családjával töltötték együtt a nyarat. A kicsi Zoltit, Arti az unokabátya hamar be akarta vezetni az élet titkaiba. Nyakába vette és a női mosdónál az elválasztó palánk felé emelve kérte mondja el, hogy mit lát. Zolti akkor 8, Arti pedig 14 éves volt.

            Egyik este történt, már bent a sátorban vacsorázott a két család, és szinte nem is hallották a kinti beszédet. Már megszokták, hogy esténként az emberek meg álltak és nézegették az autót. Mindenki a mag módján kommentálta.

            Andrásnál csak kiverte a biztosítékot végül egy ilyen kommentáló. Mikor meglátta, hogy kolozsvári a rendszám felkiáltott:

            - Látod... mire vagyunk mi  képesek, mondta a társának.          

            Na, ez már Andrásnak sok volt, kiugrott és szinte ráförmedt az illetőre, aki meghőkölve hallgatta.

            - Ezt nem ti csináltátok, hanem én.

            - ?

            - Én magyar vagyok. 

Abban a pillanatban rádöbbent ez hiba volt, nagy hiba. Ha ezek most botrányt csinálnak, akkor rendőrség, akkor jegyzőkönyv, bekerül a dossziéba, nem kapok útlevelet. Ez, mint egy film pergett le az agyában, keresve a megoldást. Egy fanyar mosoly, aztán:           

            - Ezt viccnek szántam.           

            Hogy a másik kettő mit gondolt soha sem tudta meg, mert elég savanyú képpel, válasz nélkül tovább álltak.

            Az éjszaka nehezen telt el, csak másnap estére nyugodott meg, mikor meggyőződött nem jön senki, nem reklamáltak a kijelentése miatt. Nem félt igazán senkitől csak a CÉLT féltette. Már voltak rossz emlékei a hatosságokkal. Eszébe jutott mikor otthonról vitték el.

            Évekkel ezelőtt történt. Még a Monostori negyedben laktak, egy negyedik emeleti panellakásban.

            Vasárnap reggel volt, még nem reggeliztek, mikor csengettek. Két jól megtermett ember állt az ajtóban, nem mondható, hogy barátságosnak néztek ki. 

            - Kihez van szerencsém? - kérdezte András, de felesleges kérdés volt mivel ezzel egy időben mind a kettő az orra alá tartott egy szolgálati igazolványt. A Securitatétól voltak.

            - Maga most velünk jön.

            - Miért?

            - Majd az ott bent megmondják magának.

            - Össze kell szedjem magam, nem mehet így házi nadrágban meg sem borotválkoztam.

            - Nem számit, jöjjön 

            Elég hangosak lehettek, mert mind a két gyerek ott állt már a háta mögött, Anna is sietett, nem tudta mi történik. 

            - El kell mennem, mindjárt jövök - nyugtatta meg András a családot, de a két gyermek már majdnem sírt. 

             Anna, aki rögtön megértette miről van szó, magához húzta a két gyereket és a fejüket simogatva mondta: 

            - Apa el kell menjen, sürgős dolga van de rögtön visszajön. 

            Most hogy visszagondolt, megint maga előtt látta a Securitate épületét, megint érezte azt a nyomasztó érzést, amikor bekísérték. Ott ült az alagsori  hideg folyóson. Az egész olyan volt, mint egy börtön. Egy hosszú folyosó, jobb és baloldalt egyforma ízléstelen barnára festett ajtók. Összesen két pad állt az egész folyóson. A világítás is gyenge lévén még nyomasztóvá tette az egész helységet, amit még erősített az ablakok hiánya.

            Egyszer csak kinyílt az egyik ajtó és egy hang bentről kiáltotta a nevét. Bement. Mintha látta volna már ezt a helységet, vagy csak valamelyik filmben volt valami hasonló. András próbálta összeszedni a gondolatait. Miért hozták ide? Most mi lesz, vajon haza engedik? Egyet már megtanult az életben, várni türelemmel, majd megmondják, mit akarnak. Mind a ketten hallgattak. András ott állt, a tiszt ült, legalább is András azt gondolta, hogy ez egy belügyes tiszt lehet. Nézték egymást, így telet el egy jó idő mire a tiszt megszólalt. 

            - Nem is érdekli miért hozattuk ide?

            - Gondoltam, csak megmondják mivel tudtommal nem követtem el semmit, ami ezt indokolná.

            - Gondolkozzon!

            - Ezt teszem amióta otthonról elhoztak. 

Nem tetszett a tisztnek az András modora, és megjegyezte: 

            - Maga alábecsüli az ellenfelet.

            - Nem tudtam, hogy ellenfelek vagyunk - jött a gyors válasz.

            - Jó…hát elmondom, az ön kijelentései, viselkedése árt a román nemzeti érdekeknek, ezen kívül követi az apja politikai nézeteit.

            - Hogy jön apám ide?

            - Mindent tudunk a családjáról. Az apja megtagadta, hogy párttag legyen, szerencséje, hogy rehabilitálták a kényszerlakhelye után, máskülönben már rég nem a színházba volna a helye. Tudjuk, hogy minden délután összegyűlnek a vele egykorúak, és egy nézetet való emberekkel, és rendszer ellenes kijelentéseket tesznek, ami már súrolja a lázítás határát…

            András nem felelt csak hallgatta a szóáradatot, még mindig nem tudta miért van ő itt, de erősödött benne az érzés, hogy ellene nincs semmi konkrét vád, és ez egy kis önbizalmat adott neki. A tiszt csak beszélt, és lassan körvonalazódott ki a lényege a dolognak, oda akart kilyukadni, hogy ő hasson az apjára, hogy durván kifejezve az fogja már be a száját. 

            - Apám egy felnőtt ember, aki tudja, mit csinál, és mit beszél, ha véleményt alkotott, biztosan volt oka rá. 

            Most jött a meglepő fordulat a tiszt 180 fokkal taktikát változtatott, és meg akarta magyarázni, hogy az egész arra megy, hogy elmélyítsék a románok és a magyarok között a kapcsolatot. András keserű gúnnyal kérdezte meg:        

            - És ezért hoznak be engem vasárnap reggel erőszakkal, ezért hagyjam otthon sírva a gyerekeket, mert nem tudják hová viszik az apjukat, mit gondol menyire mélyült el most bennem a maguk iránti kapcsolat… semennyire. András mind jobban belelovalta magát. 

            - Legyek őszinte… hányingerem van - mondta.           

            A tiszt még mondott valamit, de ő már nem figyelt oda, csak azt hallotta most már mehet, de gondolja jól meg a hozzáállását a jövőben.

            Ő már tudta a hozzáállását, és a tudat megint csak megerősödött, innen ebből a fertőből, valamikor csak el kell menni. 

            - Apa, apaaa -  Anna  szólította -  kihűl az egész vacsorád.

 

            - Igen... igen, jövök.

Most döbbent rá, menyire elkalandoztak a gondolatai. Visszament a sátorba.

 

VII.

            Még egy év, gondolta András miközben a családi fényképeket tette időrendi sorrendbe, és gondosan becsomagolta. A diófa íróasztalnál ült, amelyiket az édesapjától kapott, és amelyikhez nagyon ragaszkodott, már azért is, mert hetekbe került a felújítása. Valaki jóindulattal, fekete páccal restaurálta évekkel előtte, így a diófából nem látszott semmi. Ennek a letakarítása, anélkül, hogy az asztal sérüljön Andrásnak hetekbe került.

            Hallotta, hogy Anna valakinek ajtót nyitott. Attila jött, András jó barátja és kollegája az egyetemről. Neki megvolt a hivatalos befogadási engedélye Magyarországra. Valami távoli rokont fedezett fel, aki megszerezte a szükséges papírokat a befogadáshoz, és mint családösszevonás indították útnak, sikerrel. 

            - Szervusz, mit csinálsz? - kérdezte Attila.

András mosolyogva válaszólt:

            - Csomagolok, mert egy év múlva megszökünk.

            - Te bolond vagy, először is nem fogsz megszökni, másodszor, ha mégis, miért csomagolsz most?

            - Mert egy év múlva mindenre lesz idegem csak erre nem, gondoltam ne vesszenek kárba, hát mindent csomagolok, ami nem bontja meg a lakás képét.

            - Ti mikor mentek? - kérdezte András.

            - Két hét múlva kapok egy konténert és akkor mi is csomagolunk, úgy három hét és elmentünk.

            - Kicsit irigyellek, de még találkozunk.

            - Ad be újra a kérelmet, hátha most sikerül.

            - Nem, határozott nem, négyszer utasítottak el és a kihallgatás eredményét te is tudod… nem... nem is akarok többet magyar lenni.

            Ezt azonban ö sem gondolta komolyan. Pannika, aki bent volt a szobába kis idő után odament az apjához és megkérdezte:           

            - Mi leszel, ha nem akarsz magyar lenni?

            - Német.

            - Az jó?- jött a naiv kérdés.

            - Nem tudom, csak gondolom, de majd meglátjuk, most menj játszani. 

            Pannika tíz éves volt és nem igazán nyugodott bele a magyarázatba. Kiment a konyhába és András hallotta, hogy az anyját nyaggatja: 

            - Apa azt mondta, hogy német akar lenni.

            - Csak viccelt - jött a válasz - de ezzel még viccelni sem szabad - tette hozzá Anna.

 

            András később jött rá, hogy milyen hibát követett el. Elég, ha Pannika csak az iskolában, ha úgy adódik, valamiért kijelenti, „apa német akar lenni”. Aztán elindul a láncreakció, valamelyik osztálytárs egy otthoni beszélgetésnél könnyen elmondhatja, hogy „Pannika édesapja német lesz”… „ez nem butaság, Pannika mondta”. És kész a baj. És a baj jött is.