"A szabadság ára" - folytatásos regény - I-II fejezet

Előszó

 

Aki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége – a Te veszteséged is.” Wass Albert

Hosszú töprengés után szántam rá magam írásra. Részben Lajos barátom biztatása, részben az emlékek megőrzésének a szándéka volt döntő.

Minden ember magában őrzi az emlékeit, és általában magával viszi a sírba. Ezt szeretném elkerülni ezzel a kisregénnyel. Biztosan nem vagyok egyedül, aki nem hivatásszerűen ír, és felteszi magában a kérdést, hogy egyáltalán érdekel-e valakit, amit át szeretne adni. Szándékom csak egyszerűen leírni egy család kalandos szökését a hontalanságba, és ennek okait. Európa átalakulóban van, eltűnnek a határok, és ezek a történetek feledésbe merülnek.

A hontalanság egy kényszerállapot, amit a társadalom kegyetlen önzősége idéz elő, és nagyon nehéz elfogadni. Egy lebegés a semmibe, ami automatikusan egyfajta nemzeti öntudatlansághoz vezet.

Valakinek egyszer felolvastam egy versem, mire azt mondta, neked szenvedni kell, hogy írjál. Tévedett, én azért írok, mert szenvedtem.

A könyv szereplői valós személyek, csak a neveket változtattam részben meg. A történet azonban minden egyes részletében igaz.

Szeretettel ajánlom ezt a kisregényt gyermekeimnek, barátaimnak és minden magyarnak.

I.

1984. október. Későre járt, alig volt egypár ember az utcákon, azok is inkább kocsmából szédelegtek vagy a délutáni műszak befejeztével fáradt arccal igyekeztek hazafelé.

A kellemetlen idő nyomot hagyott az emberek hangulatán, s mintha a fák is csatlakoztak volna ehhez a késő esti nyomott hangulathoz, komoran álltak az út szélén, mintha tiltakoznának a szél és a mindenen áthatoló hideg, nedves,nyirkos levegő ellen. A dombon lévő lakónegyedben, amelyik az akkori viszonyok között előkelőnek számított, lakott András a családjával, egy növelt komfortú lakásban. A lakás négy szobából állt, és a hozzá tartozó garázs is emelte az értékét. András – szorgalmas ember lévén – a garázst műhellyé alakította, itt tervezett és készített mindent, ami részben a megélhetését egészítette ki, néha pedig a sohasem szunnyadó fantáziájának adott teret, elképzelhetetlen megoldásokat keresve.

Barátjára várt, Öcsire. Türelmetlenül sétált a tömbházak árnyékában, mintha félt volna, hogy az utcai lámpák fényében valaki felismerhetné. Öcsi is a közelben lakott, két utcával arrébb. Itt kellett találkozzanak, és mint akik valami titkos dologra készülnek, óvakodtak, minden feltűnést elkerülve, mindentől, és mindenkitől. Tervük tényleg titkos volt, nem egy egyszerű elképzelés, hanem egy életre szóló döntés: elhatározták, megszöknek.

Ezért volt a késő esti találka, mert Öcsinek sikerült valami egész vékony fóliát szereznie, amiből készültek a szökéshez szükséges pecsétek. Végre megjött, együtt mentek haza. A gyerekek aludtak már, és Ida, Öcsi felesége még a vasalódeszka mellett állt. Egy pár kitöltetlen nyugati biztosítási papírt már beszereztek egy ott dolgozó ismerős jóvoltából, ezekre és az útlevélre kellettek a pecsétek. Minden kísérleti példányt gondosan elégettek az erkélyen, egy konzervdobozból gyártott kis krematóriumban.

Végre megvolt a megoldás, mind a ketten meg voltak vele elégedve, nem is sejtve, hogy ez a pecsét árulja el Andrást.

 

II.

Sokszor feltevődik a kérdés, miért menekülnek el emberek szülőföldjükről, miért hagynak ott mindent, sokszor egy egész élet munkáját, vállalva a bizonytalanságot. Akik átéltek egy diktatúrát, pontos választ tudnak adni erre a kérdésre. Ceausescu Romániája Európa legrepresszívebb rendőrállama lett, ami nem csak a nemzeti kisebbségeket érintette.

Az erdélyi román értelmiségiek, vagy akik egyáltalán szembeszegültek a rendszerrel, menni kényszerültek, ha nem akartak valamilyen „ok” folytán börtönbe kerülni, vagy esetleg „balesetet” szenvedni.

András annak ellenére, hogy pontosan tudta, mi történik körülötte, nem politizált. Nem hagyta magát belelovalni politikai vitákba, ami sokszor provokáció volt, hogy aztán legyen ok a megtorlásra. Egyik abszurd utasítást a másik követte.Például többek között nem tudta megérteni, mi megy keresztül egy olyan ember agyában, aki bevezette a vízkorlátozást, spórolás címén. Ennél nagyobb vízpazarlás nem volt sem előtte, sem utána. Mindenki tudta, hogy bizonytalan időre nem lesz víz, hát megtöltöttek fürdőkádat, edényeket, vagyis mindent, amit lehetett. Ez többszöröse volt a szükségletnek. Aztán megjött a víz, és minden ment le a csatornákon, hogy pár nap múlva újra megismétlődjön a vízgyűjtögetés. A csatornáknak ez mindegy volt, nyelték a vizet, ha tiszta volt, ha nem. Az áramszolgáltatást is korlátozták, hol volt villany, hol nem, de hogy mikor veszik el, és adják vissza, sohasem lehetett kiszámítani.

Nyáron nem volt nyári cipő, télen pedig téli. Egyik délután futótűzként terjedt el a hír: megjöttek a cipők! Erre minden épkézláb ember rohant, hogy még hozzájusson a várva várt cipő höz. Végtelen sorok a kenyérért, a cukorért, a lisztért, mindenért, ami alapélelmiszernek számított. A sorok a gyerekeket sem kímélték.

Mivel András egész nap dolgozott, Anna nem jutott hozzá, hogy egyszerre több sorban álljon, így aztán Zolti hozta a kenyeret, Pannika tartotta a sort a húsnál, ha egyáltalán volt hús, míg Anna egy másik üzletben, másvalamiért állt.

Anna nem szívesen küldte a gyerekeket, de nem volt más választása. Az is előfordult, hogy Zolti kenyér nélkül, sírva jött haza. Kicsi lévén az emberek lába között araszolt előre, hogy aztán egy felháborodott felnőtt nyakon csípje, és hátrategye a sor végére. Újraállta a sort, de mire odakerült, már elfogyott a napi kenyéradag. A kenyérről még tudni kell, hogy nem a friss kenyeret árulták. Pártutasításra a más-és harmadnaposat, mert így kevesebb fogyott, és a hiány valamelyest mérséklődött.

Vallásos ünnepek hivatalosan nem léteztek. Karácsonykor fát beszerezni egy külön kihívás volt mindenki számára. A város előtt, a rendőrposztnál ellenőrizték az autókat. Ha valakinek sikerült mégis feketén, faluról egy fát beszerezni, ezt elkobozták.

András ebben az évben egy ismerős erdésztől kapott egy szép kis fát. Háromba vágta, a részeket egyenként szorosan henger alakúra csomagolta, és az autó hátsó ülése alá rejtette. Így megúszta az ellenőrzést, majd otthon, csődarabokkal összeillesztette.

Anna szegény a jó szándékot, mely mégis megalázó volt, eltűrte a gyerekekért. Recepciósként dolgozott egy központi szállodában. A vendégek, akik egy pár napot töltöttek Kolozsváron, hamar tisztában voltak a gazdasági nyomorral, amivel az ország küzdött. Akik távoztak, sokszor ott hagyták Annának a megmaradt darabka vajat, gyümölcsöt, meg ami nem fogyott el. Piruló arccal köszönte meg, pedig legszívesebben a szemétbe dobta volna, de a vaj az vaj, és a gyerekekre gondolva eltette. Ez még két napra uzsonna, gondolta magában.

Az üzletekben a vajat fejadagként osztották, ha jutott, havonta egy fél táblát személyenként.

És ameddig az emberek a mindennapi betevő falatért küzdöttek, az egész várost felforgatták, mert be volt jelentve Ceausescu látogatása egy ipari kombinátnál. Vicclapba illő jelenetek játszódtak le egy-egy ilyen alkalomkor. Az embereket kivezényelték a repülőtéri fogadtatásra. Mint a birkákat terelték őket gyalog, ki a repülőtérig, ahol a munkaruhába öltözötteket ellátták lapátokkal és más hasonló szerszámmal, amivel aztán munkamozdulatokat kellett imitáljanak, míg a többi bárányka tapsolt. Az út szélét, a város másik végétől ki a kombinátig beültették fenyőfákkal, és nehogy eldőljenek, mert gyökerük nem volt, hát az alját bebetonozták.

András sokszor elképzelte, ha ő most ezt valakinek elmeséli, bolondnak nézik, pedig a java még hátravolt. Az út szélén épülő félkész panelházak ablakaiba függönyöket és virágokat tettek, azt a látszatot keltve, hogy kész, és lakott.

Azonban ezen a napon a nagy "Ő" nem jött meg, elhalasztották a látogatást egy héttel. Az emberek százai hazagyalogoltak a repülőtérről, és a kombináthoz vezető útszélről. Ez utóbbiak virágokkal, kis zászlócskákkal kellett volna integessenek és éltessék a haza nagy fiát. Másoknak virágok dobálása az elnöki kocsi elé volt a feladatuk. Egy hét múlva kezdődött elölről minden, annyi különbséggel, hogy a betonba állított fenyők nemigen viselték a megpróbáltatást, és színüket veszítve kókadtak az út mentén. Egy értelmes pártfunkcionárius mentette meg a helyzetet, és zöld festékkel fújatta le a fákat. A forgatókönyv pontosan működött, az utcák tele voltak Securitatésokkal, spiclikkel, az aktivisták előre mondták a kiabálandó szöveget, az agitátorok a tapsot irányították, a nagy ember integetett, és el volt ragadtatva, mennyire szereti őt a nép.