III - V fejezet

III.

András a műszaki egyetemen dolgozott, a fizika katedrán. Mivel kitudódott, hogy kérvényezte a család magyarországi befogadását, nem jó szemmel néztek rá, és csak a tudásának köszönhette, hogy nem bocsátották el.

Mivel a többszöri próbálkozás sikertelen maradt, minden alkalommal elutasító választ kapott, elhatározta, kihallgatást kér a budapesti Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság főnökénél. A KEOKH még az 1930-as években alakult, és a háború után inkább a magyar hazatelepülőkkel foglalkozott. Ennek az intézménynek nem volt jó híre, részben a múltjáért, részben az erdélyi magyarokhoz való hozzáállásáért. A hírek, főleg a negatív tapasztalatok, hamar terjedtek. Előfordult, hogy bilincsben toloncolták vissza Romániába azokat, akik a zöldhatáron érkeztek, vagy azokat, akik illegálisan akarták elhagyni Magyarországot nyugat felé. Magyarország 1951 óta nem csatlakozott a genfi menekültügyi konvencióhoz, pedig ez a lépés sok mindent megoldott volna.

Többen próbálkoztak hivatalos úton is kivándorolni, és volt, akinek sikerült. Hogy milyen kritériumok alapján hagyták jóvá vagy sem a kérelmet, senki sem tudta pontosan.

Nagy nap volt, hosszú várakozás után az útlevélre, mivel csak kétévenként lehetett külföldre utazni, és csak a szocialista szomszédokhoz. Végre utazhatott.

András aránylag jól tájékozódott Budapesten, mivel a kétévenkénti kiutazási lehetőséget majdnem mindig kihasználták, és az idő nagy részét itt töltötték. Hamar megtalálta az épületet. Nem messze talált parkolóhelyet is. Bárcsak minden ilyen simán menne, gondolta. 

A folyosón lehettek tízen vagy talán többen, nem beszélgettek, mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Az első pofon az egyik ajtón lévő felirat volt, ugyanis ez állt rajta: „Románok ügyintézése”. Ezek mi vagyunk, gondolta András.

A szíve a nyakában dobogott, amikor kétórai várakozás után végre a nevét hallotta.

Az iroda inkább egy vallató szobához hasonlított, és Andrásnak abban a pillanatban nagyon rossz érzése támadt. A hivatal főnöke egy íróasztalnál ült, és annak ellenére, hogy ez egy szinten volt a szoba padlójával, mégis az volt az érzése, hogy nagyon magasan és nagyon távol ül. Az arckifejezése inkább egy múmiára hasonlított, mintsem egy élő emberre. Legszívesebben visszafordult volna, de már jött is az első kérdés.

 

– Maga is át akar települni?

– Igen – hangzott a halk, de határozott válasz.

– Miért?

– Hát... magyarok vagyunk, az egész családunk magyar... Apám a Kolozsvári Magyar Színház aligazgatója...Mindenhova elvitték a magyar kultúrát...Kényszerlakhelyen volt egy ideig...mert az ellenzék újságírója volt, és magyar...Nagybátyám a Babes-Bolyai egyetem prorektora, ő a Duna-kanális építésénél raboskodott több magyar értelmiségivel...Másik nagybátyám a zsilavai börtönben halt meg, mert kiállt a magyarokért...és szeretnénk, ha gyermekeink másként, magyarként nőnének fel...A tisztviselő halkan köszörülte a torkát, mintha már zavarná ez a felsorolás, de András mind magabiztosabban, és kicsit hangosabban folytatta.

– Ezért gondoltuk, talán a méltányosság nevében befogadnának, mivel szeretnénk, ha a gyermekeinkre talán más jövő várna... 

Nem jött több kérdés, András elhallgatott, és kérdően nézett a kifejezéstelen múmia arcú főnökre. Kényelmetlen, hosszú szünet után hangzott el az a mondat. A mondat, amely meghatározta az elkövetkezendő évtizedeket, és keserűséggel töltötte el a szívét hosszú évek után is.

– Hova jutna Magyarország, ha minden jöttmentet befogadna? 

András hirtelen nem is tudta, vajon ezt neki mondták? Szeme előtt elhomályosodott a világ, nem tudta, hogyan került ki az irodából, a kijáratnál fellökött valakit, aki durván rákiabált.

– Részeg disznó!

– Bocsánat – hebegte András, de még mindig nem tért magához.

Mintha egy elromlott gramofon ismételné, újra, és újra azt a szörnyű mondatot. Az agya pattanásig feszült. A keserűséget bosszúvágy váltotta fel, mindenkin bosszút akart állni, tehetetlen düh uralkodott el rajta, legszívesebben ordított volna. A mellette elhaladó emberek furcsán néztek rá.

Végre eljutott a parkolóig, ahol az autót hagyta. Beült, és lehunyta a szemét. Össze kell, össze kell szedjem magam, ismételgette. Nem tudta, mennyi idő telt el így, amíg egyszer mintha villám ütött volna belé, felkiáltott. Megszököm...megszökünk!

Ahogy András hazaért, Anna rögtön látta, még mielőtt megszólalt volna, hogy valami szörnyű dolog történt, annyira ismerte már a férjét. Az arcára egyszerre volt ráírva a csalódás, a keserűség és valami furcsa határozottság. Ő csak annyit mondott: megszökünk! 

  

IV.

Anna Szatmáron született, és a víváson keresztül ismerkedtek meg. András egy pár évet vívott a román válogatottban, és Anna bátyjával voltak barátok. A válogatottból kitették, mert nem volt hajlandó románosítani a nevét, amit sokan mások, megalkuvó módon megtettek.

Ő még kislány volt, amikor először találkoztak egy ifjúsági országos bajnokság utáni banketten, Szatmáron. Akkor egyikük sem gondolta, hogy együtt fogják leélni az életüket. Kolozsvárra került, itt a turisztikai technikumot végezte, miközben váratlanul, rövid egy hónap leforgása alatt elvesztette édesanyját majd édesapját is. Talán ez is hozzájárult, hogy közelebb kerültek egymáshoz, mivel András is túl volt egy fiatalkori könnyelmű házasságon. Ebből a házasságból volt egy kislánya, Ildikó.

Anna, jóságos arcú, kellemes modorú teremtés lévén mindenkihez felnőtt, így nem is vevődött észre, hogy alig egy centiméterrel haladta meg a másfél métert.

Szóval fizikailag nem is nagyon találtak az András 184 cm magasságával, de természetben annyira kiegészítették egymást, hogy a termet másodrendűvé vált. Sok mosolyra adtak emiatt alkalmat.

Egy budapesti kiránduláson történt, egy önkiszolgáló étteremben. A bejáratnál mindenki kapott egy lapot, amire felírták, mit fogyasztottak, majd a kijáratnál ezután kellett fizetni. A gyerekek nem kaptak külön lapot, így Anna sem, őt ugyanis gyermeknek nézték. Ezzel nem lett volna baj addig, mígnem a kijáratnál kérték az ő lapját is. A vége az lett, hogy a pénztárosnő az asztalokon keresztül kiabálva tisztázta a bejárati alkalmazottal, a vendégek nem kis szórakozására, hogy a hölgy nem az úr kislánya, hanem a felesége.

A szállodában, ahol dolgozott, megbecsülték a munkáját, mindenki szerette, a főnöke pedig később úgy mutatta be egy új kollégának:

– Annak ellenére, hogy magyar, nagyon rendes és jó kolléga.

Ez, és az ehhez hasonló kijelentések jellemezték a magyarokkal szembeni hangulatot egész Erdélyben. A magyar kisebbség, legalábbis azok, akik bíztak magukban, minden úton menekülni próbáltak. Nehéz volt eldönteni, mi jobb, kitartani Erdélyben a magyarság mellett, vagy jobb jövő reményében, főleg a gyermekekért, menni.

Öcsiék is a menés mellett döntöttek, így kerültek össze. Ezért készítették elő együtt a szökést. A terv aránylag egyszerűbbnek tűnt, mint amilyen volt. Anna megszerzi a külföldi vendégek útleveleiből a pecsétek másolatát, a fiúk elkészítik a pecséteket. Második lépés útlevelet kérvényezni Csehszlovákiába, majd a nyugati pecséteket betéve az útlevélbe Ausztrián keresztül mennének Prága felé. Ausztria lenne az út első állomása. Öcsi Kanadába akart menni, neki jelentkezni kell majd Ausztriában a menekültek táborába. András Németországba menne, mivel anyai ágon volt német vér a családban, és abban reménykedett, hogy megkapja a német állampolgárságot. 

 

V.

– Gyere lefeküdni, késő van.

– Rögtön, csak befejezem a rajzokat.

– Már hetek óta későn fekszel, fáradt vagy.  

Anna aggódott, András már hetek óta nem pihen, nappal az egyetem, délutántól a maszek televízió-javítás, késő éjszakáig pedig azok a rajzok. Valamit át akar alakítani az autón. Így dolgozott akkor is, amikor a lakókocsikat építette.

– Még egy jó fél óra és befejeztem, jövő héten csak az alumínium táblákat kell beszereznem és aztán nekiállhatok. –?

– Ez egy olyan kabin lesz, amelyik az autót pár perc alatt lakóautóvá alakítja át, nem kell többet külön sátrat verni, meg aztán ott állunk meg, ahol akarunk. 

Andráséknak egy Aro 10-es kis terepjárójuk volt, félig kabrió, mivel a ponyvát hátul le lehetett venni. A hátsó ajtó lenyitható lévén a karosszéria meghosszabbodott 60 cm-rel. Ezzel a 60 cm-rel elég hosszú lesz, hogy lakótérnek építse ki. Erre tervezte a lakókabint. Régi álma volt, és meg volt győződve: ez segíteni fog a szökésnél.

Pontosan emlékezett, hogy Magyarországon, ha elhagyták Mosonmagyaróvárt, egy pár kilométer után az út kettévált, jobbra Pozsony, balra Bécs felé vezetett. Itt volt az első akadály, amit le kellett győzni, ugyanis már itt ellenőrizték az autókat. A Bécs felé menő nyugati kocsiknak automatikusan intett a határőr, míg a keleti rendszámúakat megállították, és csak érvényes útlevéllel mehettek tovább.

 

– Minden azon múlik, hogy kapunk útlevelet vagy sem – mondta András.  

– Tudod jól, hogy együtt nem fognak kiengedni, emlékezz vissza, két évvel ezelőtt is egyedül mentél NDK-ba, mi meg itthon maradtunk.

– Akkor is megyek, és majd ti vagy utánam jöttök, vagy ha nem, akkor a Vöröskereszten keresztül kihozatlak.

– Tényleg itt hagynál bennünket?

– Mami, ne így tedd fel a kérdést, persze, hogy nem hagynálak, csak ideig-óráig lehetünk elválasztva.  

– Jó, most már tényleg jó éjszakát.

Átölelték egymást, és mint minden este, elköszöntek egymástól, szép álmokat kívánva. Egyikük sem aludt. András tovább építette képzeletben az autót. Anna pedig borzalommal gondolt arra az esetre, hogy egyedül maradhat a két gyermekkel. Mit fogok csinálni, gondolta, biztos az állásomból is menesztenek. Miből fogunk megélni? Nagyot sóhajtott. András mintha olvasta volna a gondolatait, magához ölelte, és így aludtak el.  

 

"A szabadság ára" - folytatásos regény - I-II fejezet

Előszó

 

Aki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége – a Te veszteséged is.” Wass Albert

Hosszú töprengés után szántam rá magam írásra. Részben Lajos barátom biztatása, részben az emlékek megőrzésének a szándéka volt döntő.

Minden ember magában őrzi az emlékeit, és általában magával viszi a sírba. Ezt szeretném elkerülni ezzel a kisregénnyel. Biztosan nem vagyok egyedül, aki nem hivatásszerűen ír, és felteszi magában a kérdést, hogy egyáltalán érdekel-e valakit, amit át szeretne adni. Szándékom csak egyszerűen leírni egy család kalandos szökését a hontalanságba, és ennek okait. Európa átalakulóban van, eltűnnek a határok, és ezek a történetek feledésbe merülnek.

A hontalanság egy kényszerállapot, amit a társadalom kegyetlen önzősége idéz elő, és nagyon nehéz elfogadni. Egy lebegés a semmibe, ami automatikusan egyfajta nemzeti öntudatlansághoz vezet.

Valakinek egyszer felolvastam egy versem, mire azt mondta, neked szenvedni kell, hogy írjál. Tévedett, én azért írok, mert szenvedtem.

A könyv szereplői valós személyek, csak a neveket változtattam részben meg. A történet azonban minden egyes részletében igaz.

Szeretettel ajánlom ezt a kisregényt gyermekeimnek, barátaimnak és minden magyarnak.

I.

1984. október. Későre járt, alig volt egypár ember az utcákon, azok is inkább kocsmából szédelegtek vagy a délutáni műszak befejeztével fáradt arccal igyekeztek hazafelé.

A kellemetlen idő nyomot hagyott az emberek hangulatán, s mintha a fák is csatlakoztak volna ehhez a késő esti nyomott hangulathoz, komoran álltak az út szélén, mintha tiltakoznának a szél és a mindenen áthatoló hideg, nedves,nyirkos levegő ellen. A dombon lévő lakónegyedben, amelyik az akkori viszonyok között előkelőnek számított, lakott András a családjával, egy növelt komfortú lakásban. A lakás négy szobából állt, és a hozzá tartozó garázs is emelte az értékét. András – szorgalmas ember lévén – a garázst műhellyé alakította, itt tervezett és készített mindent, ami részben a megélhetését egészítette ki, néha pedig a sohasem szunnyadó fantáziájának adott teret, elképzelhetetlen megoldásokat keresve.

Barátjára várt, Öcsire. Türelmetlenül sétált a tömbházak árnyékában, mintha félt volna, hogy az utcai lámpák fényében valaki felismerhetné. Öcsi is a közelben lakott, két utcával arrébb. Itt kellett találkozzanak, és mint akik valami titkos dologra készülnek, óvakodtak, minden feltűnést elkerülve, mindentől, és mindenkitől. Tervük tényleg titkos volt, nem egy egyszerű elképzelés, hanem egy életre szóló döntés: elhatározták, megszöknek.

Ezért volt a késő esti találka, mert Öcsinek sikerült valami egész vékony fóliát szereznie, amiből készültek a szökéshez szükséges pecsétek. Végre megjött, együtt mentek haza. A gyerekek aludtak már, és Ida, Öcsi felesége még a vasalódeszka mellett állt. Egy pár kitöltetlen nyugati biztosítási papírt már beszereztek egy ott dolgozó ismerős jóvoltából, ezekre és az útlevélre kellettek a pecsétek. Minden kísérleti példányt gondosan elégettek az erkélyen, egy konzervdobozból gyártott kis krematóriumban.

Végre megvolt a megoldás, mind a ketten meg voltak vele elégedve, nem is sejtve, hogy ez a pecsét árulja el Andrást.

 

II.

Sokszor feltevődik a kérdés, miért menekülnek el emberek szülőföldjükről, miért hagynak ott mindent, sokszor egy egész élet munkáját, vállalva a bizonytalanságot. Akik átéltek egy diktatúrát, pontos választ tudnak adni erre a kérdésre. Ceausescu Romániája Európa legrepresszívebb rendőrállama lett, ami nem csak a nemzeti kisebbségeket érintette.

Az erdélyi román értelmiségiek, vagy akik egyáltalán szembeszegültek a rendszerrel, menni kényszerültek, ha nem akartak valamilyen „ok” folytán börtönbe kerülni, vagy esetleg „balesetet” szenvedni.

András annak ellenére, hogy pontosan tudta, mi történik körülötte, nem politizált. Nem hagyta magát belelovalni politikai vitákba, ami sokszor provokáció volt, hogy aztán legyen ok a megtorlásra. Egyik abszurd utasítást a másik követte.Például többek között nem tudta megérteni, mi megy keresztül egy olyan ember agyában, aki bevezette a vízkorlátozást, spórolás címén. Ennél nagyobb vízpazarlás nem volt sem előtte, sem utána. Mindenki tudta, hogy bizonytalan időre nem lesz víz, hát megtöltöttek fürdőkádat, edényeket, vagyis mindent, amit lehetett. Ez többszöröse volt a szükségletnek. Aztán megjött a víz, és minden ment le a csatornákon, hogy pár nap múlva újra megismétlődjön a vízgyűjtögetés. A csatornáknak ez mindegy volt, nyelték a vizet, ha tiszta volt, ha nem. Az áramszolgáltatást is korlátozták, hol volt villany, hol nem, de hogy mikor veszik el, és adják vissza, sohasem lehetett kiszámítani.

Nyáron nem volt nyári cipő, télen pedig téli. Egyik délután futótűzként terjedt el a hír: megjöttek a cipők! Erre minden épkézláb ember rohant, hogy még hozzájusson a várva várt cipő höz. Végtelen sorok a kenyérért, a cukorért, a lisztért, mindenért, ami alapélelmiszernek számított. A sorok a gyerekeket sem kímélték.

Mivel András egész nap dolgozott, Anna nem jutott hozzá, hogy egyszerre több sorban álljon, így aztán Zolti hozta a kenyeret, Pannika tartotta a sort a húsnál, ha egyáltalán volt hús, míg Anna egy másik üzletben, másvalamiért állt.

Anna nem szívesen küldte a gyerekeket, de nem volt más választása. Az is előfordult, hogy Zolti kenyér nélkül, sírva jött haza. Kicsi lévén az emberek lába között araszolt előre, hogy aztán egy felháborodott felnőtt nyakon csípje, és hátrategye a sor végére. Újraállta a sort, de mire odakerült, már elfogyott a napi kenyéradag. A kenyérről még tudni kell, hogy nem a friss kenyeret árulták. Pártutasításra a más-és harmadnaposat, mert így kevesebb fogyott, és a hiány valamelyest mérséklődött.

Vallásos ünnepek hivatalosan nem léteztek. Karácsonykor fát beszerezni egy külön kihívás volt mindenki számára. A város előtt, a rendőrposztnál ellenőrizték az autókat. Ha valakinek sikerült mégis feketén, faluról egy fát beszerezni, ezt elkobozták.

András ebben az évben egy ismerős erdésztől kapott egy szép kis fát. Háromba vágta, a részeket egyenként szorosan henger alakúra csomagolta, és az autó hátsó ülése alá rejtette. Így megúszta az ellenőrzést, majd otthon, csődarabokkal összeillesztette.

Anna szegény a jó szándékot, mely mégis megalázó volt, eltűrte a gyerekekért. Recepciósként dolgozott egy központi szállodában. A vendégek, akik egy pár napot töltöttek Kolozsváron, hamar tisztában voltak a gazdasági nyomorral, amivel az ország küzdött. Akik távoztak, sokszor ott hagyták Annának a megmaradt darabka vajat, gyümölcsöt, meg ami nem fogyott el. Piruló arccal köszönte meg, pedig legszívesebben a szemétbe dobta volna, de a vaj az vaj, és a gyerekekre gondolva eltette. Ez még két napra uzsonna, gondolta magában.

Az üzletekben a vajat fejadagként osztották, ha jutott, havonta egy fél táblát személyenként.

És ameddig az emberek a mindennapi betevő falatért küzdöttek, az egész várost felforgatták, mert be volt jelentve Ceausescu látogatása egy ipari kombinátnál. Vicclapba illő jelenetek játszódtak le egy-egy ilyen alkalomkor. Az embereket kivezényelték a repülőtéri fogadtatásra. Mint a birkákat terelték őket gyalog, ki a repülőtérig, ahol a munkaruhába öltözötteket ellátták lapátokkal és más hasonló szerszámmal, amivel aztán munkamozdulatokat kellett imitáljanak, míg a többi bárányka tapsolt. Az út szélét, a város másik végétől ki a kombinátig beültették fenyőfákkal, és nehogy eldőljenek, mert gyökerük nem volt, hát az alját bebetonozták.

András sokszor elképzelte, ha ő most ezt valakinek elmeséli, bolondnak nézik, pedig a java még hátravolt. Az út szélén épülő félkész panelházak ablakaiba függönyöket és virágokat tettek, azt a látszatot keltve, hogy kész, és lakott.

Azonban ezen a napon a nagy "Ő" nem jött meg, elhalasztották a látogatást egy héttel. Az emberek százai hazagyalogoltak a repülőtérről, és a kombináthoz vezető útszélről. Ez utóbbiak virágokkal, kis zászlócskákkal kellett volna integessenek és éltessék a haza nagy fiát. Másoknak virágok dobálása az elnöki kocsi elé volt a feladatuk. Egy hét múlva kezdődött elölről minden, annyi különbséggel, hogy a betonba állított fenyők nemigen viselték a megpróbáltatást, és színüket veszítve kókadtak az út mentén. Egy értelmes pártfunkcionárius mentette meg a helyzetet, és zöld festékkel fújatta le a fákat. A forgatókönyv pontosan működött, az utcák tele voltak Securitatésokkal, spiclikkel, az aktivisták előre mondták a kiabálandó szöveget, az agitátorok a tapsot irányították, a nagy ember integetett, és el volt ragadtatva, mennyire szereti őt a nép.